II. - Vihar előtti csend

„Csak azért, mert úgy tűnik, minden rendben, még nem biztos, hogy úgy is van.”

(Harlan Coben)

 

Megoszlanak a vélemények, hogy a szexualitás nagyobb százalékban ösztön, vagy tanult viselkedés. Az állatvilágban lekövethető a leginkább az ösztön jellege, hiszen a párzási időszakon kívül nem jellemző. Bár mostanra tudunk állatfajokról, amelyek szervezete képes az emberi orgazmuskor termelődött neurohormonok előállítására, ezáltal elméletileg az állatok is átélhetik a puszta ösztönön túl euforikus, pozitív élményként a párzást, mégsem állítható, hogy tudatos örömforrásként másznának egymásra. Azonban az ember már egészen másik történet.

Az emberi szexualitás nem bontható párzási időszakokra, és korántsem csupán az utódnemzés céljából jöhet létre a felek között. És bár kétség kívül jelen van benne az ösztön jelleg, hiszen mind a mozdulatok, mind a közben leadott reakciók leginkább öntudatlan, belső késztetésre indított mechanizmusok, igenis rengeteg minden volt benne, ami tanulási folyamatot igényelt.

Halkan megnyikkantam, ahogy Seichi hirtelen fordított rajtunk, és az ajkaival végigszántva a nyakamon hajolt a fülemhez.

- Mi van, nem bírod, ha leurallak? – vigyorogtam bambán, aztán jólesően lehunytam a szemem, ahogy éreztem a fogai finom karistolását a bőrömön.

- Naná, sérted a férfiasságom – mormogta, mire halkan felkuncogtam, és a füle tövéhez csókolva a nyaka köré fontam a karjaimat.

- Én úgy érzem, a férfiasságod remekül van…

- Szemtelen – rándult elém az arca egy széles vigyorral, aztán a tarkómnál fogva magához húzott. – Szó szerint…

A méltatlankodó nyikkanásom belefulladt a csókba, de ahogy újra hozzám simult, sürgetőbbnek láttam megsértett hátrányos helyzetem jogainak védelme helyett minél közelebb préselődni hozzá. Még szép, hogy volt tanulási folyamat a szexben. Pontosan emlékeztem a mostanra már automatikus mozdulatok béna első próbálkozásaira, az esetlen, kapkodós, tétova érintésekre. Szeretkezni pont olyan tanulás volt, mint valakivel párban harcolni. Sok idő, és még annál is több gyakorlás kellett ahhoz, mire az ember elkezd ráérezni a másik ritmusára. Megismerni a mozdulatait, a rezdüléseit, tudni, melyek azok a pontok, ahol alá kell dolgozni, hol lehet átvenni az egyiknek az irányítást, és mi az, ahol a másiknak kell dominánsnak lennie. Összehangolni a lépéseket, szavak nélkül, mindössze a másik rezzenéseiből, a teste reakcióiból megérteni és értelmezni a szükséges információkat, hogy végül két külön egyén helyett egy tökéletes egységben mozduló valamit kapjunk.

Finoman végighúztam a körmeimet Seichi hátán, ahogy a homlokunkat összetámasztva az ajkaimba sóhajtott. És nem csak a mozdulatok vagy a konkrét cselekedetek terén. Ott volt a bizalom. Vak bizalom, teljes kitárulkozás, tökéletes odaadás. Lassan, apránként ismertem meg Seichi minden porcikáját, de nem csak fizikailag. Ismertem a pillantásait, ismertem a sóhajai közti különbséget, a szavai mögött megbúvó, ki nem mondott érzéseket. Ismertem, bíztam benne, olyannyira, hogy mertem a legsebezhetőbb énemet mutatni, a legösztönösebb valómat. Pont úgy, ahogy a csatatéren a csapattársainkra bízzuk a gyenge pontunkat. Harcolni és szeretkezni nem is volt annyira más. Bizalom, összhang, csapatmunka. Csak ez utóbbi sokkal, sokkal jobb.

Megremegtem, és elmélyítettem a csókot, ahogy Seichi szorosabban simult hozzám. A tenyerem végigsiklott a hátán húzódó izmokon, engedelmesen mozdultam arra, amerre a hajamba fúrt ujjai irányították a tarkómat. Egészen másik dimenziója volt ez a kötődésnek. Vagy magának a csóknak. Hol volt már az az elfuserált, kerítésnek döntött muszáj smárolás a küldetésen még…

Az éktelen csattanásra a testem jóval előbb reagált, minthogy az agyam felfoghatta volna. Tudatban még bőven a kellemesebb résznél tartottam, de közben már automatikusan kaptam az ágy mellé dobott felszerelésem felé. A kunai markolatának hűvöse ismerősen simult a tenyerembe, ahogy védekező tartásban feszültem az ágy elé, hogy szükség esetén a testemmel is védjem Seichit. Kicsit megráztam a fejem, hogy az agyam is felvegye a tempót, közben végigpásztáztam az apró lakrész minden zugát a betolakodó után, míg végül a tekintetem megállapodott az egyik ablakon, amelyen valami nagy takarta ki a fényt. 

Beletelt egy pár másodpercbe, mire felismertem az amorf mintázatban a tollakat és a kicsit megnyomorodott csőrt.

- Aquil – pislogtam döbbenten a sólyomra, aki egy elhaló nyekkenéssel lefolyt az ablaktáblán, és eltűnt a szemem elől. Ijedten ugrottam nyitni az ablakot, és kihajolva rajta pislogtam az egy emelettel lejjebb, a föld porában landolt szerencsétlen madárra. – Aquil! Jól vagy?

Valami elfulladó nyiffanás érkezett a pórul járt szárnyastól, én meg kicsit hunyorogva próbáltam kivenni, hogy okozott-e bármilyen maradandó kárt a becsapódás Aizen társában. Aizen kábé másfél éve, a jounin avatása után állított be ezzel az átlagos sólyomhoz képest nagy, de ninja állathoz képest valószínűtlenül csenevész madárkával. Sosem gondoltam, hogy bármelyikünknek is állati szövetségese lesz – vagyis elvileg egy napon Fella nekem azzá válhat, de nézzünk szembe a tényekkel, sose fogom megtanulni megidézni –, de Aquil annyira kis… bénaság volt, hogy be kellett látnom, tökéletesen beilleszkedett a Tizenkettes profiljába. Ko mondjuk nem osztotta a lelkesedésemet…

- Szégyentelen! – Arrébb rántottam a nyakam, így a minden bizonnyal nekem célzott karalábé pár centivel elhibázva a fejem a ház falának csapódott, majd onnan Aquil példáját követve megadóan zuhant alá a mélységbe. Meglepetten pislogtam fel a támadás irányába, hogy aztán szembesüljek a szemközti ház ablakában álló, rendkívül felpaprikázott szomszédasszonnyal, aki ezúttal egy krumplit szorongatott, minden bizonnyal egy újabb találat reményében. Értetlenül pillantottam le a kezemben tartott kunaira. Ninja faluban annyira nem volt szokatlan, hogy…

- Bébi. – Gyanakodva fordultam hátra Seichihez, aki az állát a tenyerébe támasztva sziesztázott az ágyon, és az arcán egy baljósan széles vigyorral mért végig. – Nem mintha panaszkodnék a kilátásra, de szerintem Chikara asszony nem feltétlenül efféle tájkép miatt választott keleti fekvésű lakást.

- Mi… ? – bámultam rá értetlenül, mire egy túlzottan elégedett kacsintással felém bökött. Lepillantottam magamra, hogy aztán a másodperc tört része alatt húzódjak be az ablakból a fal jótékony takarásába, közben a karjaimmal szorosan ölelve a mellkasomat. Nem, nem voltam kifejezetten dombos ezen a vidéken, de… de azért… Magas egek, de ciki.

- Nem szégyelled magad?! – hallottam a szomszédasszony méltatlankodó rikácsolását, mire éreztem, hogy az egész fejem lángvörösre lobban, és bocsánatkérően nyújtottam ki a kezemet.

- Elnézést kérek… izé… további szép reggelt?

A szomszéd ablak zsaluja csattant, Seichi beleröhögött a párnájába, én meg méltóságom utolsó morzsáitól elköszönve csúsztam le a fal mentén a padlóra, hogy aztán a kezeimbe temetve az arcom bújjak el a világ elől. Lehetőleg örökre. Basszuuus.

- Rá se ránts, csak féltékeny – ajánlotta derűsen Seichi, mire fel sem pillantva nyújtottam felé a középső ujjamat.

- Gyűlöllek.

- Most miért engem?

- Szólhattál volna, hogy pucér vagyok – pillantottam fel rá szemrehányóan az ujjaim takarásából, mire csak – szerintem – túlontúl önelégülten vállat vont.

- Azt hittem, feltűnt.

Csak nyüszítve gubóztam vissza magzatpózba, hogy a fejemet ütemesen a falba verve diktáljam a kretének új himnuszának alaptaktusait. Miért mindig én?!

- Zavarok? – Megadóan pillantottam Aquilra, aki meglehetősen ziláltan, és még mindig szédelegve kapaszkodott meg az ablakpárkányban. Seichi derűsen végigmutatott rajtunk.

- Hát mondhatni. De ilyen lelkes megjelenést nem utasíthatunk el.

- Ezer bocsánat! – szabadkozott a sólyom, és párszor megrázta a fejét, közben olyan zavartan húzta be a nyakát, hogy biztosra vettem, hogy ha képes lenne rá, már legalább olyan lángoló vörös színt öltött volna, mint amilyet minden bizonnyal most én is viseltem. – Én csak… megszoktam, hogy maszatos az ablak, de át lehetett látni, és…

- Én mondtam, hogy ne mosd le – intett felém Seichi kedélyesen, mire csak nyelvet öltöttem rá, és inkább az eldobott felsőm után tapogattam. Lehet, hogy lassan ideje lenne rendezettebben lehajigálni a gönceimet. Vagy legalább csak egy kupacba, ne mindenfelé. Kérlek, ne a melltartóm legyen a csilláron, légyszi.

- Ó… ó! – Aquil kétségbeesett hangjára hátrapillantottam rá a vállam felett, mire a madár rémülten hátrált neki az ablaktáblának. – Ó, értem! Megzavartam! Mármint azt, hogy… ó, egek, egek! Elnézést! – A szárnyait a szeme elé kapva fordított nekünk hátat, és idegesen kapirgálni kezdte a kissé már rozzant párkányt. – Nem, én nem akartam! Nem is láttam semmit! Egek!

Lehet, hogy a végre megkaparintott felsőm adott némi magabiztosságot, vagy csak teljes mértékben együtt tudtam érezni szerencsétlennel, de végül győzedelmeskedtem a saját zavaromon, és magamra harcolva a sokat látott egyenruhát, lehuppantam Seichi mellé. Átdobtam a takarót a hátsóján, aztán a csuklójáért nyúltam, hogy visszaszerezzem tőle a hajgumimat.

- Semmi baj, Aquil – nyugtattam a bepánikolt szárnyast, közben igyekeztem néma háborút folytatni a pasimmal a hajbavalómért. – Miért jöttél?

- Ibiki-san hívat benneteket – felelte engedelmesen, de a szemeit takaró szárnyaitól alig hallottam, amit mond. – Fontos és azonnali.

- Már megint? – mordult fel Seichi elégedetlenül, mire kicsit behúztam a nyakam. Mérgesen pillantott rám. – Úgy tudom, szabadnapos vagy.

- Az is – védekeztem, és egy pillanatra tényleg megfordult a fejemben, hogy erre hivatkozva figyelmen kívül hagyjam a hívást, hiszen elvileg megtehettem volna. A szabályzat szerint a szabadnapomon nem vagyok szolgálatra kötelezhető, kivéve, ha kábé haldoklik a falu. De ha Ibiki-sensei azt mondta, hogy azonnali, pláne, hogy fontos…

- De akkor is elmész.

Bűntudatosan kerestem Seichi pillantását, aki azonban dühösen elfordult tőlem, és kikászálódva az ágyból felkapta az alsóját. Lehunytam a szemem, és megdörzsöltem az arcom, mielőtt a többi ruhám után néztem volna. A reggeli napfény sugaraiban megannyi felkavarodott porszem táncolt, de valahogy most nem tűnt otthonosnak a szokott látkép.

- Nagyon sajnálom, Shinamori-san – motyogott Aquil, még mindig háttal toporogva. – Ha tudom ezt, én…

- Akkor is át kellett volna adnod az üzenetet – intettem le nyugodtan, és felkaptam a nadrágomat az egyik szék háttámlájáról. – Köszönöm az értesítést, máris megyek.

- Gyors lesz, ne félj. – Seichi gúnyos hangjára megtorpantam a mozdulatban, így még fél füllel pont hallottam, ahogy Aquil elrugaszkodik az ablakból.

- Muszáj ezt megint? – kérdeztem legyőzötten. A konyhaszekrény ajtaja csapódott válaszul. Megforgattam a szemem. – Ez nem olyan tragikus, biztos valami fontos, és…

- Persze, mert mindig fontos. – Egy pár másodpercig csak csendben figyeltem, ahogy a fény megtörik a hátán. Az izmok pattanásig feszültek, láttam, ahogy az inak remegnek az elfojtott indulattól. Lehunytam a szemem.

- Ha végeztem, visszajövök. Tényleg.

- Hát persze – köpte Seichi gúnyosan. Lehajoltam a mellényemért, de közben nem tudtam leküzdeni a kényelmetlen rándulást a mellkasomban. Bántott a hangjában bujkáló él, és még jobban bántottak az elhangzottak mögött húzódó kimondatlan szavak. Egy kapcsolat része volt érteni a másikat csupán rezdülésekből és tétova reakciókból, és ez tök jól is hangzott egészen addig, amíg a mögöttes tartalom nem olyasmit hordozott, ami nem közelebb vitt a másikhoz, sokkal inkább távolabb taszított. Mint egy néma, kimondatlan vádakból emelt fal.

- Seichi – kértem halkan. Valami fémesen csattant a mosogatótálcában. Nem fordultam felé, de így is tudtam, hogy ő is a hátát mutatja. Csend.

- Első a szolgálat – mordult halkan, mire összerándultam. A gúnyosan csöpögő hangjánál csak egy valami karistolt jobban. A lemondó, beletörődő csend.

Némán meredtem le a mellényemre. A szorításom nyomán felgyűrődött a felső réteg, de az alsó, páncélként szolgáló bőr ellenállóan tartotta a formáját. Nehéz volt. Még mindig pont olyan nehéz, mint amikor először a vállaimra kanyarítottam. Sőt, minden áldott nappal egyre nehezebb, mert egyre több rejtett pengét, egyre több mérget, egyre több titkot őrzött. És elbírtam. Elbírtam, mert fokozatosan vált nehezebbé, mert a teher alatt érik az erő, csak…

Tétován oldalra pillantottam a széttúrt ágyra. A világos takaró sötét árnyakat vetett a matracra a reggeli napfényben, az éjjeliszekrényen finom rétegben állt az acélpor. Szerettem itt lenni, mert ahogy beléptem, már dobtam is le a mellényt, és ahogy a súly leomlott a vállaimról, a karjaim mintha csak maguktól emelkedtek volna – általában végül Seichi nyaka köré. Szerettem itt lenni, mert itt levehettem az egyenruhát, mert itt ledobhattam a fegyvertartót, mert itt Shinamori voltam. Csak Shinamori, és kész. Legalábbis szerettem ezt hinni.

A kezem rászorult a mellényre. Szabadnapos. Elvileg nem hívható be szolgálatra. Gyakorlatilag nem az első alkalom. Konoha sosem ereszt? Első a szolgálat? De mennyire első? Hol ér véget a shinobi, és hol kezdődik a magánember? Persze, tudom, hiszen megtanultuk. Shinobinak lenni nem egy szakma, aminek letelik a munkaideje, de…

De ember vagyok első sorban, nem fegyver. Jogom van nemet mondani. Jogom van.

Jogom van…?

- Menj. – Tétován fordultam Seichi felé, aki a konyhapultnak támaszkodva, karba font kezekkel figyelt. A tekintete sötét volt és zavaros, mint egy felkavart vizű viharos tó, de kierőltetett egy félmosolyt. – Vigyázz magadra.

Néma csendben biccentettem, és kifordulva az ajtón magamra kanyarítottam a mellényt. Az ismerős súly második bőrként simult rám.

***

Az üres folyosók hosszasan visszhangozták a lépteimet, ahogy végigsiettem a háromszázegyes terem felé. Egészen szokatlan, szinte idegen volt így az Akadémia, nem sokat láttam ennyire kihaltan. De persze, június legvégén, ráadásul vasárnap ki a nyavalya üdülne itt…? Leszámítva persze engem. Meg a srácokat.

Felfordultam a lépcsőre, és sietve szedtem a fokokat, de közben egy oldalpillantásnyi időre megengedtem magamnak némi nosztalgiát, ahogy a korlátot simítva megakadt a kezem egy ismerős horpadáson. Még másodikban Hiro egy kunaijal akarta bevenni a kanyart… 

Lehunytam a szemem, és egyetlen rövid sóhajjal söpörtem ki a tudatomból a halványan sajgó emlékeket. Az igaz volt, hogy az idő a legtöbb sebet begyógyítja. De az is, hogy a heg ott marad. Örökre.

Megráztam magam, és fellépve a harmadik emeletre a folyosó vége felé vettem az irányt. Mióta Shikamaru kifejtette, hogy ne kellemetlenkedjek a környéken – azaz nincs szüksége hazakísérésre, szabadfordításban tehát hagyjam Chouji-val lógni délutánonként –, egyáltalán nem is jártam erre. Hihetetlenül furcsa érzés volt újra ezeket a folyosókat róni. Persze, ismerősek voltak a termek, a falak, a képek… De szinte lehetetlenül távolinak tűnt, hogy valaha idetartoztam. Mintha csak egy másik élet lett volna.

Nagyot nyújtóztam, mielőtt lendületesen benyitottam volna a háromszázegyesbe, hogy aztán egyből hátráljak is vagy két lépést. Hóha, mi ez a tömeg?

- Mi van, nem láttál még ninját? – érdeklődött Kotetsu derűsen az egyik pad tetején trónolva, mire csak megráztam a fejem, és inkább besoroztam az első padsorba Aizen és Ko mellé.

- Hát ilyen szépség, mint te, nem terem minden bokorban – duruzsolta Ko megpaskolva Kotetsu térdét, aki egy csábosnak szánt szempilla rebegtetéssel hajolt közelebb.

- Majd a gyűlés után, kiscica.

- Buzuljatok máshol – horkantotta Aizen undorodva, mire derűsen arrébb löktem, hogy én is odaférjek.

- Te meg tanítsd meg a madaradat kopogni – javasoltam, mire felvonta az egyik szemöldökét.

- Nekem inkább csak szimplán ne őt küldd – morrant közbe Ko, de Aizen oda se bagózott rá, csak pár másodpercnyi csendes tanulmányozás után egy túlontúl elégedett vigyorra húzódott a szája.

- Inkább te tanítsd meg a pasidat, hogy zárja az ablakot.

- Hozzátenném, zárva volt – villantottam rá egy vigyort, mire elsötétedett a tekintete.

- Akkor azért zúzta le a bal szemét. – Lemondóan sóhajtott. – Az a szerencsétlen kretén.

- Úgy hallom, megtaláltad a tökéletes társat – duruzsolta Kinno odahajolva, mire Aizen elkapta a nyakát, és lefejeltette vele a padot. Egy elhaló nyögés érkezett válaszul, én meg csak megcsóváltam a fejem.

- Hát így bánik egy kapitány az embereivel?

- Ibiki nevelt, a kemény szeretetben hiszek – vakkantott vissza Aizen, mire megforgattam a szemem, és inkább körbepillantottam.

- Azt hittem, csak mi leszünk. – A terem első három padja tele volt emberekkel, ami meglepően nagy létszámnak tűnt egy megbeszéléshez. Próbáltam az ismerősök alapján kitalálni, miről lehet szó, és arcról nem egy emberre emlékeztem, de viszonylag kevesekkel érintkeztem ténylegesen az évek alatt. Néhányukról tudtam, hogy a Kínzási és Vallatási Központban dolgoznak, de a többség nem rémlett. Kivéve persze Izumo meg Kotetsu, de őket mindenki ismerte, aki akár csak egyszer is járt a kapuk közelében. Én meg már küldetésen is voltam velük. Velük és Kóval, két hét a Szél országában. Életem leghosszabb tizennégy napja. – Azt hittem, csak minket szeret a szabadnapjainkon ugráltatni.

- Hinni a templomban kell, Nara. – Hátrébb rezzentem, ahogy Ibiki-sensei a belépte lendületével az előttem lévő padra vágott egy vastag paksaméta papírt. Ko a fejét ingatva ciccegett mellettem.

- A templomban az emberek hisznek a szép dolgokban. Mint a remény meg a megbocsátás. – Derűsen felhunyorított a sensei-re, aki karba font kezekkel dőlt neki a katedrának. – Nem tudtam, hogy ismered azt a helyet.

- Ismernem kell, hol születik az ellenség – közölte Ibiki-sensei fapofával, mire halkan felkuncogtam, Ko meg elismerően biccentett. A sensei várt egy pár másodpercet, mire minden motozás elült a teremben, aztán elégedetten bólintott. – A következő hét péntekén megrendezésre kerül az idei chunin vizsga első fordulója.

A szemem finoman kitágult, de már nem volt időm megszólalni, mert egy hátulról érkező füttyentés belém fojtotta a szót.

- Az nem sok előkészületre. Direkt szopatják magukat a szervezők?

- Az attól függ – villantott egy vigyort a sensei, mire minden szál szőröm vigyázzállásba vágta magát. Nem tehetek róla, erre a mosolyra ez az egyetlen épeszű reflex. – Az írásbeli a mi körünk.

Egy picit elnyílt a szám. Tessééék?

- Na végre! – Döbbenten fordultam oda az elégedett hang gazdájához. Nem tudtam a nevét, de ezeket a lekötözött szemeket az ember nem felejti el egyhamar, Kínvallatási részleg. És basszus, a sensei beteg vigyora ott tananyag, vagy mi?! – Baromi régóta nem szórakoztam egy jót.

Szórakozott? Értetlenül bámultam körbe a teremben. A háromszázegyes volt az Akadémia legtágasabb tanterme, mi is itt írtuk a saját vizsgánk első fordulóját, de ezek a falak nekem kőkemény megpróbáltatás hosszú perceit idézték, nem holmi szórakozást. Jó, persze, én vizsgáztam, a túloldal lehet, hogy sokkal nagyobb buli. Amennyiben valaki élvezi annak látványát, ahogy egy másik emberi lény szenved.

Én miért vonzom a szadistákat?!

- Először a munka, utána a vicces rész – intette le Ibiki-sensei, aztán kinyitotta az elém levágott paksamétát. Kíváncsian belepislogtam, de a várt adatok helyett a terem alaprajza várakozott benne. Mi a manó.

- A végleges létszámot nyilván csak aznap, ott készen fogjuk megkapni, de előzetes jelzések alapján itthonról huszonkilenc csapat, Amegakuréből hét csapat, Kusagakuréből öt csapat, Takigakuréből négy csapat, Otigakuréből egy csapat, és Sunagakuréből tíz csapat érkezik – darálta az adatokat az egyik jegyzetlapról, de a végére érve Ko keze már a magasba is emelkedett. Ibiki-sensei megemelte a szemöldökét. – Igen, Hyuuga, kimehetsz.

- Már elintéztem gatyába – legyintett Ko, aztán viszont érdeklődve hajolt előre, hogy belelásson a lapba. – De Sunagakure?

Így, másodikra hallva már nekem is leesett, és meglepetten pillantottam a tanárunkra, aki karba fonta a kezeit.

- Nos, igen. A Hokage megegyezett a Kazekagével, hogy a békeszerződést erősítendő az idei évtől Sunagakure is képviselteti magát a chunin vizsgákon.

Egy másodperc alatt ereszkedett feszült csend a teremre, és bármennyire is mocoroghatnékom támadt, csak rezzenéstelenül ültem egy helyben, habár a tarkómon minden kis pihém vigyázzállásba vágta magát. Sunának és Konohának hosszú történelme volt, és nem éppen a barátságos, vállt-vállnak vetve harcolós fajtából. Ismertem a vérrel és vassal írt események láncolatát, és a befeszült légkörből ítélve ezzel nem voltam egyedül. Sunagakure és Konohagakure habár hivatalosan békét kötött évekkel ezelőtt, ez a béke borzasztóan ingatag lábakon állt, és vagy egy tucatnyi diplomatába és tárgyalássorozatba került minden évben, hogy afféle tessék-lássék módon valóban fenn is maradjon. Folyamatosak voltak a kihágások és atrocitások, a levegő pattanásig feszült a két falu között. Még jól emlékeztem apa szavaira a helyzettel kapcsolatban.

Ha generációkat neveltél fel a gyűlölet nevében, ne várd, hogy csettintésre bízni fognak.

De éppen ezért okozott akkora döbbenetet ez a változás. Nem voltam kiemelkedően otthon a diplomácia terén, de valami azt súgta, ez egy elhamarkodott döntés. Hangozzon bármilyen magasztosan a közös harc és fejlődés, mint jövőbeli barátság irányába mutató eszmék, ha a két falu népe nem állt készen együtt rálépni az útra. Nem akarásnak pedig…

- Mik a szükséges lépések? – Kicsit én is visszatértem a valóságba a hátsóbb sorból érkező, szigorú hangra, és a sensei pillantását kerestem, aki Aizen felé biccentett.

- Erről még lesz egy ülésünk a határőrséggel. – Aizen viszonozta a gesztust, én meg egy kicsit csak lemeredtem a kezeimre. Hol volt már az a kölyök, aki ugyanúgy tehetetlen volt a túlerővel szemben? Aizen mindig kiemelkedett közülünk a genjutsuval, és révbe is ért. Egyszerre volt nehéz elhinni, hogy a határőrség egyik kapitánya, és egyszerre éreztem, hogy nagyon is a helyén van. Mindig is hasonlított az édesapjára, de minél idősebb lett, annál kísértetiesebben. És biztos voltam benne, hogy Yakusho Ken iszonyú büszke lenne. – Megkettőzött biztonság lesz a faluban az egész vizsga alatt, de minket nem ez érdekel most elsősorban – folytatta a sensei, én meg pislogtam párat, hogy megint felvegyem a fonalat. Nara, fókusz. Ibiki-sensei végignézett rajtunk, aztán halkan felsóhajtott. – Ti csak ne mutassatok semmi kiemelt bánásmódot feléjük. Semmi nyílt gyanakvás, semmi kivételezés, semmi oldalpillantások. Éberség, de semmi provokáció. Világos?

- Igenis! – csattantunk teljesen egyszerre, mintha egy mindig is összeszokott gárda lettünk volna, holott a zömüket most láttam életemben először. De ez volt a különbség a szintek között. Bizonyos tapasztalat után az ember már automatikusan simult. A szolgálat is tanulható. A sensei elégedetten biccentett, aztán újabb három lapot vett elő, és elkezdte körbeadni.

- A Kazekage három gyereke is részt vesz a vizsgán. Temari, Kankuro és Gaara. – Karba fonta a kezeit, ahogy a szeme sarkából Kotetsut figyelte, aki a lapokat tanulmányozta. – Tanuljátok meg az arcukat és a nevüket. Semmilyen atrocitás nem érheti őket, diplomáciai mentességet élveznek.

- Na ácsi. – Fél szemmel Kinnóra pillantottam, aki Aizen mellé könyökölt. – Ezek szerint bármekkora szart kavarnak, nem nyúlhatunk hozzájuk?!

- Ezt nem mondtam – hűtötte le a sensei egy intéssel, aztán megmasszírozta az orrnyergét. Észrevétlenül nyeltem egy aprót. Az embertől, aki mindig olyan tökéletesen uralta a vonásait, mintha csak az arca hús és szövetek alkotta maszk lenne, egy ilyen apró gesztus felért egy idegrohammal. Ibiki-sensei sem nyugodt. És ahol ő ideges, ott a legfőbb ideje, hogy én nekikezdjek parázni. – Természetesen ha kirívó vétség kötődne hozzájuk, el kell indítani a megfelelő eljárást, de Konoha semmilyen értelemben sem ítélkezhet felettük. Legsúlyosabb esetben is csak kiutasíthatjuk őket.

Elégedetlen morajlás futott végig a termen, de végül Ko legyintése hallgattatta el.

- Nem kell ezt túlpánikolni – ajánlotta könnyedén. – Ez csak három kölyök. Mennyi a legidősebb, tizenöt? Az nem lehet olyan veszélyes.

- Uchiha Itachi tizenhárom éves volt, amikor lemészárolta a saját klánját.

A szavak úgy csúsztak ki a számon, hogy fel sem fogtam, hogy beszélek, de a nyomukban nehéz csend ereszkedett ránk. Éreztem a pillantások súlyát magamon, de én csak kitartóan bámultam a kezembe nyomott jelentkezési lapokra. Egészen pontosan az egyikre.

Lángoló vörös heg a szeretet jelével, és kifejezéstelen, jéghideg kék szemek. De nem azok az üres pillantások, amik a Kínvallatási részleg celláiból meredtek ki a napfénytelen folyosókra. Nem olyan halott tekintet, mint Takemotóé volt a téboly határain túl. Ez a szempár vérfagyasztó volt, olyan, amitől belülről fáztam, amiben nem volt helye semmilyen könyörületnek vagy gyengédségnek. Egy hidegvérű gyilkos, egy lélektelen szörnyeteg pillantása egy tizenkét éves gyerek szemének börtönébe zárva. Sabaku no Gaara.

Éreztem a jellegzetes, bizsergő érzést, ahogy a tenyerem izzadni kezdett a kesztyű anyaga alatt. Elharapott szavak az ebédlőasztal felett, sokatmondó pillantások a nagyapa és apa között, rémült tekintetű hírnök az ajtóban, akit apa egy intéssel hallgattat el. Ha az ember szülője befolyásos a bel- és külügyekben, sokkal több információmorzsát szedhet fel, mint bárki más. Nem voltam taktikai zseni, nem lépte át az IQ szintem a kétszázat, de össze tudtam rakni egy kirakóst, ha láttam egyet. Sunagakure békeszerződést ajánl. Sunagakure lakosságát megtizedelték. Teljes hírzárlat, minden ninjafalu tanácstalan, Sunagakure mélyen hallgat. A kezem finoman megremegett, és vele rázkódott Sabaku no Gaara képe is, de a jeges kék szemek csak bámultak rám. Nem tudtam, pontosan mi folyhat a homoktenger falain túl, de valami történt Sunában. Valami, amit bezártak ennek a fiúnak a tekintetébe. Valami, amitől nem paráztam.

Hanem rettegtem.

- Mint mondtam, éberség – zárta le a témát Ibiki-sensei, én meg automatikus mozdulattal nyújtottam tovább a jelentkezési lapokat, de továbbra is magam elé meredtem. A gyomrom liftezett, a kezeim remegtek, ahogy lassan ökölbe szorítottam őket. Emlékeztem erre a félelemre, habár évek óta nem fogott el. De most ott futkározott a gerincemen, vasmarokkal szorította a tüdőmet, és a füleimben doboltatta a véremet. És pontosan tudtam, mi ez a félelem. Ez az, amikor tudod, hogy a halál bámul rád a hátad mögött. Csak még nem fordultál meg.

Ko paskolására eszméltem, és először rá pillantottam, mire a sensei felé bökött. Engedelmesen felnéztem a sötét szemekbe. Fókusz, Nara. Fókusz.

- Igenis?

- Azt kértem, rakj össze egy kilenc kérdéses tesztet – ismételte Ibiki-sensei. – De engedd el a fantáziádat, durvulj be bátran. Legyen annyira nehéz, hogy még egy chuninnak is megoldhatatlan legyen.

- Tessék? – pislogtam rá meghökkenten. – Jounin szintű kérdéseket akarsz?

- Igen – biccentett könnyedén a sensei, aztán megemelte az egyik szemöldökét. – Gondot okoz talán?

- Nem – hebegtem továbbra is értetlenül, és megdörzsöltem a halántékom, hogy kicsit felvegyem a tempót. – De mi ez? Nem tervezünk senkit átengedni?

Ibiki-sensei szája lassan egy sosem látott szélességű vigyorra húzódott, én meg éreztem, ahogy önkéntelenül is lejjebb csusszantam a székben. Ez semmi jót nem jelentett. Magas egek, semmi, de semmi jót.

- Ó, dehogynem – közölte végül azzal a vérfagyasztó mosollyal, és kényelmesen zsebre dugta a kezeit. – Csak az Ibiki módszerrel.

Innen is-onnan is elégedett kuncogások szűrődtek, de én csak lassan, szinte centinként fordultam Ko és Aizen felé, és a srácok szemében is láttam ugyanazt a félelmet, mely engem is környékezett. Egy módszer, ami a sensei-ről kapta a nevét.

Eljött az apokalipszis.

~~~

Yoshino akkurátus pontossággal igazította egymás mellé a szandáljait az előszobában, aztán felkapta a két bevásárlószatyrot, és a konyha felé vette az irányt, de közben gyanakodva nézett körbe. A felsorakozó cipők alapján kivételesen mindkét gyereke otthon tartózkodott, ami kifejezetten ritkaságnak számított, mióta Shikamaru is genin lett. Ugyanakkor bár a békés csend egyáltalán nem volt szokatlan ebben a házban – sőt, ha egészen pontos akart lenni, még beszédben is inkább a halkabb szóváltás jellemezte mind a férjét, mind a gyerekeit –, azért az, hogy az érkeztére senki sem bújt elő üdvözölni, mindenképpen különössé tette a légkört.

Lerakta a két papírzacskót a konyhapultra, és elgondolkozva pakolta ki a vacsora hozzávalóit. Lehet, hogy csak őt is bezsongatta a vizsga gondolata? Hiába a lassan több évtized, ami a szolgálat letétele óta eltelt, Yoshinót shinobinak nevelték, a csontjaiba ette magát az éberség. Finoman megrázta a fejét, ahogy a kalandozó gondolatainak hála a póréhagyma a fagyasztóban végezte. Talán csak beidegződés. Shinamori vizsgája fekete pecséttel égett bele mindannyiuk kollektív tudatalattijába, és habár pontosan tudta, hogy a tragédia nem a vizsgához köthető, nem tehetett az önkéntelen asszociációról. És most Shikamarun volt a sor.

Egy néma sóhajjal töltötte fel vízzel a lábost, és igyekezett szétkergetni a baljós érzéseket. Korainak tartotta a vizsgát. Persze, ő is tudta, hogy Shikamaru különleges. Egy zseni. Ő ne tudta volna, a saját anyja…? És persze, persze, genin már, elméletileg nem gyerek. Elméletileg. De valójában nagyon is annak látta. Különösen reggelente, amikor a tinédzser próbált magához térni az étkezőszékről szinte lefolyva, még mindig azt a kis, álmos pofit látta benne, amit egészen kicsi fiúként is, amikor még ébredés után küldetések helyett az ő ölébe igyekezett.

Yoshino megdörzsölte az arcát, és néhány mély lélegzet után lekapta a kötényét a szekrény fogantyújáról, majd határozott léptekkel megindult a hálószobák felé. Nincs értelme tipródni az idő múlásán. A legtöbb, amit anyaként tehet, ha alaposan a körmére néz a lustaságnak, és biztosra veszi, hogy Shikamaru mindent megtesz annak érdekében, hogy sikerrel vegye az akadályt. Ki tudja, lehet, hogy még ő is ideges valahol. Talán átérzi, hogy ez most olyasmi, ami akár az egész életére hatással lehet…

Még idejében megtorpant, amikor elhúzódott Shinamori szobájának ajtaja, hogy az alapos körültekintés helyett egy vaskos könyvbe temetkezett lánya ne sodorja el. Elégedetlenül kikapta a kötetet elsőszülöttje kezéből, és könnyedén a fejére koppintott vele.

- Szép napot, kisasszony.

- Jól van, jól van, elnézést – dörzsölte meg a fájó pontot Shinamori, és visszavéve a könyvet illedelmesen biccentett. – Üdvözöllek itthon, édesanyám.

- Ne feleselj – ingatta felé az ujját, de nem tudott elrejteni egy mosolyt. – Hova indultál ilyen elmerülve?

- Csak apa könyveihez – bújt vissza a kötetbe Shinamori, és már meg is indult a könyvtárszoba felé. – Nekem kell összeraknom a tesztsort.

Yoshino meglepetten pislogott egy pár másodpercig. Na, nem mintha kétségbe vonta volna a lánya alkalmasságát a feladatra, de…

- Shikamaru is vizsgázik – jegyezte meg, közben a köténye szélével áttörölte a már kissé maszatos ajtógombot. – Ez így nem szabálytalan? Ő is itthon van.

- Ugyan már – horkantott Shinamori, ahogy lassan eltűnt a nappaliban. – A fejére is tehetném a kész megoldókulcsot, arra se venné a fáradtságot, hogy kinyissa a szemét elolvasni.

Yoshino megforgatta a szemeit, de nem tudott vitatkozni az állítással. Viszont ha már szóba került…

Két kopogás, és várni. Nem szeretett csak úgy berontani a gyerekei szobájába, mert hitt a kölcsönös tiszteletben, ami az intim szférát illette, és már Shikamaru sem volt kisfiú. Így várt, de jó pár másodperc után kezdett türelmetlen lenni, és ismételt. Lehet, hogy Shikamaru ennyire ideges lenne a vizsga miatt? Végül is, nem elképzelhetetlen. Annyira kevés érzelmet mutat, biztosan sok minden nyomja valójában odabentről, és…

Nara Yoshino elengedett egy lemondó sóhajt, ahogy benyitott a fia szobájába, majd megadóan lépett oda, hogy betakargassa a békésen szuszogó Shikamarut. Végül is, mindenkin máshogy ütközik ki a stressz, nem igaz?