II. - Vakrepülés

„Sosem tudjuk, mi fog történni, amíg meg nem történik.”

(Attack on Titan)

A fülledt, izzadságszagtól terhes levegőtől úgy tetszett, a falak szorosabban zárnak közre minket, ezzel lassú présgépként nyomva össze a mellkasom. Sosem voltam klausztrofóbiás, de kezdtem átérezni, mit élhet át valaki ennek a betegségnek a börtönébe zárva. Nincs elég hely, nincs elég levegő, nincs kiút. Csakhogy egy effajta pánikrohamot el lehet csitítani némi szabad levegővel, vagy pusztán azzal, ha az illető elhagyja a rettegését kiváltó helyiséget. Esetemben azonban ez nem jelentett megoldást, mert a szorító sürgetést nem a karomhoz súrlódó tömeg, vagy a zárt ablakok okozták. Én hiába rontottam volna ki az eligazító teremből, a cafatokra tépett test rémképe már belülről kísértett.

Egy izzadságcsepp végigszántott a halántékomon, de rezdülni sem mertem, hogy letöröljem, mert ha engedtem volna a hátam mögött szorosan összekulcsolt tartásból, nem biztos, hogy egyáltalán eltalálom az arcom, annyira remegtem. Ez nem puszta félelem volt. Nem a szokásos, bizsergő rettegés a gerincem tövéből kiindulva. Ez valami sokkal elemibb, sokkal ösztönösebb taszítás, egy sejtszintű borzadás a látottakra. A tetthelyről készült fotók szélei megremegtek a kivetítő bizonytalan képén, de ez semmit sem változtatott a tényen, hogy a piszkosfehér falon rekreált jelenet több volt, mint gusztustalan vagy megrázó. Mellette Hayate holtteste a véres vágás ellenére is már-már idillien békésnek hatott. Azt a másik embert, akiből annyi sem maradt, hogy azonosítani tudjuk, nem megölték. Nem lemészárolták.

Valaki szétzúzta. Cafatokra.

Próbáltam a pódiumon álló Aizen tekintetét keresni, de ő csak makacsul a padlót fixírozta. Ők találták meg. Pontosabban Hanáék őrjárata, de Aizent hívták a bejelentéshez. Oda akartam lépni hozzá, megragadni a karját, de valójában magam sem tudtam, mit is kérdezhetnék vagy mondhatnék valamire, amire nem igazán találtam szavakat. Én is itt álltam a többi vizsgaszervezővel együtt, amikor eldarálta a jelentést az esetről, én is hallottam minden egyes elhangzott mondatot, de mégis képtelen voltam teljes mértékben felfogni, hogy ezt tényleg ember csinálta volna. Egyáltalán milyen technika, milyen falu, milyen…

- Talán a legjobb lenne lefújni a harmadik fordulót. – Meglepetten mozdultam a többiekkel, ahogy a zsúfolt terem egy emberként pillantott a felszólaló felé. Párszor nála jelentkeztem le az elmúlt egy hónap határszolgálatában, Aizen munkatársa volt, Hatari kapitány. Idősebb, negyvenes pasas, őszbe hajló tincsekkel, és végtelenül gondterhelt arccal. – Egy effajta incidens túlmutat a járulékos attrocitásokon.

- Ezen a ponton már nem tehetjük. – A másik oldalra rándult a fejem. Shiranui Genma úgy harapdálta az alsó ajkát, mint aki a hiányzó senbon helyett keres valami pótcselekvést, ahogy összeszűkült szemekkel figyelte a kivetített fotókat. – Holnap… azaz ma délelőtt kezdődnek a mérkőzések. Már a Kazekage is megérkezett…

- Hát éppen ez az. – A terem végéből érkező morgás jobban hasonlított egy bosszúért hördülő, sebzett vadállathoz, mint elégedetlenkedő kollégához. – Sunagakure már le is tette a névjegyét. Többszörösen.

Minden szál szőröm égnek állt, ahogy ismét a holttestek… vagy inkább maradványok felé fordultam. Aizen beszámolójában szerepelt, hogy a sunai küldöttség szállásának közelében találták mindkettőjüket, illetve a helyszínen a konohai talajösszetételtől eltérő homok…

- Ezt itt fejezzük be. – Automatikusan feszesebb tartásba rezdültem, ahogy a Harmadik kemény hangja végigvágott a termen, azonnal csenddé simítva a háborgó sustorgásokat. – Amíg nincs közvetlen bizonyítékunk, nem gyanúsítgatunk a vakvilágba.

- Mi ennél közvetlenebb bizonyíték kell?! – csattant fel az előző hang, és ahogy Ko kicsit közelebb simult hozzám, éreztem, hogy a tömeg is mozdult a kifakadás erejével. – Ott volt a homok. Láttuk az erdőben, mire képes az a vörös kölyök, és…

- Sunagakure a békét megerősíteni érkezett a vizsgákra – harsogta túl a Hokage ellentmondást nem tűrően az ellenkezést. Egyetlen arcizma se rándul, de mégis összeugrott a gyomrom a jelenléte erejétől. – Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy indulatok és hiányos információk alapján megrengessük ezt az amúgy is ingatag köteléket.

- Hokage-sama, minden tisztelettel… -– Hosszú, lila hajú ANBU, macskát formázó maszk, női hang. Még sosem láttam ezelőtt. – Hayate nem kezdő volt, hanem egy magasan képzett elit jounin. Bárki is volt az, veszélyt jelent a lakosságra, az összegyűlt érdeklődőkről nem is beszélve.

- Két külön dologról beszéltek.

Meglepetten kaptam a pillantásomat a sensei felé, aki egészen a gyűlés eleje óta néma csendben, karba font kezekkel tanulmányozta a képeket, de olyan merev alapossággal, mint aki eltökélte, hogy emlékezetből fotorealisztikus rekonstrukciókat készít majd. A falu vezetője gondterhelten megdörzsölte az orrnyergét, mielőtt a tanáromhoz fordult volna.

- Mire gondolsz, Ibiki?

- Ezt két külön támadó csinálta. – A sensei közelebb lépett a falhoz, ahogy hanyagul Hayate képe felé bökött. – Ez egy tiszta, precíz vágás, pontosan tudta, mit csinál. Ez meg – legyintett a másik felé – kontrolálatlan, nyers erő, mint aki szétrobbantotta, kábé mint valami vadállat. Ez nem ugyanaz a személy. Ha személy egyáltalán.

- Mire célzol ezzel? – Épp próbáltam nem belefulladni a torkomba toluló gombócba, így csak fojtottan kaptam el Genma flegma kérdését. A sensei hanyagul vállat vont.

- A lélek torzulhat. A psziché még inkább. – Nyugodtan zsebre dugta a kezeit, és kifejezéstelen pillantással állta Genma tekintetét. – Nem mindenkit neveznék embernek csak azért, mert arca van.

A csendbe fagyott döbbenet mintha csak jeges folyamként kúszott volna végig az ereimen, és a meleg, állott levegő ellenére fázni kezdtem. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyenekről hallottam beszélni a sensei-t. Könyörgök, még a Kínvallatási részlegen is jártam, tudtam, hogy nem kedélyes cseverészéseket zárnak el a hangszigetelt ajtók, és hallottam Takemoto éjszakákba nyúló, tébolyult üvöltését, de ezek távoli, elkerített rémképeknek tűntek. A foglyok rácsok mögött. Takemoto az Intézetben. Figyelnek rájuk, őrzik őket.

De ez a valaki szabadlábon van. A falu utcáin. És fogalmunk sincs, kit ölt meg. Ninját, vagy civilt, vagy akár gyereket…

A gyomrom felfordult, és fészkelődni kezdtem, hogy valahogy levezessem a hirtelen mindennél erősebbnek tűnő késztetést, hogy az ablakon kivágódva hazarohanjak, hogy ugye nem Shikamarut…

- Azt akarod mondani, hogy nincs kapcsolat a kettő között? – A lila hajú ANBU hangja mintha elvékonyodott volna a kérdés vége felé, de talán csak a saját kezdődő pánikom hitette el velem, hogy más is zaklatott. Lehunytam a szemem, és mélyeket szívtam az áporodott levegőből. Emlékezz. Lélegezz át a rémületen. Használd a félelmet, ne szétzuhanj tőle.

- Nem állítom. Nem hiszek a véletlenekben. – A sensei megint visszafordult a képekhez, és talán a betegesen sárga lámpák megtévesztő fénye miatt, de úgy tetszett, mintha az egész teste egyetlen, merev tartásba feszült volna. Megnyaltam a kicserepesedett ajkaimat. Biztos, hogy nem fél. De valamit érez, amit nem mond ki hangosan. – De ostobaság lenne légből kapott következtetéseket levonni. Az ellenfelet túlbecsülni pontosan ugyanolyan kezdő baki, mint alábecsülni.

- De talán…

- Csak annyit tudunk, hogy Hayate elhagyta az őrhelyét mindenfajta jelzés nélkül. Ez nem bizonyít semmit. – Ibiki-sensei hangja ostorként vágta félbe az ANBU nő hebegését, és ahogy ismét felé fordult, a tekintetétől összébb rándult a mellkasom. – Higgadj le, Yugao. Ha nem tudod profin kezelni, kifelé.

A maszk takarta előlem az arcát, de ahogy a keze ökölbe feszült, ahogy a remegés végigfutott a testén, az mindennél beszédesebb volt. Ez a nő ismerte Hayatét. Nem. Elvesztett a személyében valakit. Valaki fontosat…

- Koncentráljunk inkább a problémára – kérte a Hokage fáradtan, mire igyekeztem minden figyelmemet visszafordítani a megoldandó ügyre. Már ha lehet itt bármiféle megoldást találni. – Tsume. Mit találtatok a tetthelyeken?

Meglepetten fordultam Aizen potenciális anyósa felé. Egészen elfelejtettem, hogy hasonló esetekben az Inuzukák orra az egyik legbiztosabb forrásunk. Azonban minden kezdődő reményem szertefoszlott, ahogy Tsume bocsánatkérően a fejét rázta.

- A nyári hőség túl gyorsan dolgozott, már rothadt a test, amikor odaértünk, és túl intenzív volt a bűz bármilyen más szagmintához. Hayaténél pedig valaki profi volt, aki semlegesítőt használhatott.

Kiszáradt a torkom. Léteztek olyan anyagok, amik a saját, jellegzetesen erős szagukkal vagy semlegesítő hatásukkal elfedték a testszagot, éppen azért, hogy az ilyen jellegű nyomolvasókat összezavarják. De ha valaki ilyet használt, az ismerte, hogy Konoha rendelkezik hasonló erőkkel. De ami a rosszabb, az tudta, hogy keresni fogjuk.

Tudta, hogy lesz rá okunk.

- És a fiatal Inuzuka lány? – pillantott a Harmadik reménykedve Aizenre, de Aizen kiismerhetetlen arccal leintette. Csak több éves ismeretség miatt szúrtam ki a karján megfeszült inakat. Nem örült, hogy Hana szóba került. Majdnem elmosolyodtam volna, ha nem ennyire élet-halál kérdés a szitu.

- Nem akarták megközelíteni a tetthelyet, így nem érzett semmit.

- Értem. – Súlyos csend telepedett a teremre a bejelentés után, pedig egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a falu első embere ezzel lezárta volna a témát. Nyelni sem mertem, ahogy a pattanásig feszült levegőből lassan ráébredtem, hogy a nagy kuss annak a jele, hogy e percben senki nem tudja, mi a következő lépés. Egy terem, tele chuninokkal, jouninokkal, speciálisan képzett ANBUkkal, magával a Hokagével…

És senki nem tud semmit.

Lopva a jobbomra pillantottam, hátha Ko arcán felfedezek valami megnyugtató jelet. Ha ilyen akadályba ütköztünk, mindig Kóhoz fordultunk, mert ő volt a stratéga. Ő volt az, aki előjött valami olyan tervvel, ami nekem sosem jutott volna eszembe, ő volt az, aki higgadtan átlátta mindazt, ami nekem rémisztően zavaros káosz volt, ő volt az, aki…

Akinek ugyan ismerős töprengésbe ráncolódott a homloka, de láttam, hogy eredménytelenül. Nem tudja. Nincs ötlete.

Megremegett a kezem. Neki sincs ötlete. Most mi jön…?

- Shikaku.

Kellett egy pár másodpercnyi hatásszünet, mire követtem a tömeg reakcióját, és a pódium felé néztem. Sosem értettem azonnal apára a keresztnevét, mert nem így szólítottam, nem ezt szoktam meg, és különben is, ő most hogy jön ehhez az egészhez, és…

Apa némán lökte el magát a faltól, aminek eddig támaszkodott, és lassú, súlyos léptekkel állt az emelvény szélére. A deszkák halkan, elkínzottan nyikordultak alatta, mintha nem bírnák el mindazt a nehezéket, ami apa vállait egy mélyebb tartásba nyomta. Kiszáradt a torkom, ahogy kimérten karba fonta a kezeit, és a mellénye megfeszült az erőltetett mozdulattól.

Jounin parancsnok. A Taktikai Központ vezetője. A fő stratéga. Az apukám.

Soha nem vontam kétségbe a zsenialitását vagy a tekintélyét, otthon is megvolt az őt övező tisztelet, klán szintjén, és a kisebb családunkban is. Hirtelen felvillant előttem, ahogy évekkel ezelőtt még a nagyapa is visszalépett egyetlen intésére, pedig idősebb nála, ráadásul a szülője, és mégis… De valahogy most az újdonság erejével szakadt rám a felismerés, mindez mit jelent. Soha nem gondoltam végig, pontosan mi húzódik a titulusok szavai mögött. Igen, láttam a karikákat apa szemei alatt, érzékeltem, hogy nagyon keveset volt otthon, talán kisebb koromban hisztiztem is miatta, de…

A tömeg egyetlen néma egészként bámult rá, tőle várva a megoldást. A pillanatban, amikor minden szakértelem és tapasztalat elhalkul, amikor megáll a tudomány… az apukám az ember, akire mindenki vár. Az ő vállaira szakad egy egész falu, többszázezer ember sorsa. Mindenki őt bámulja, bármit mond, az lesz. Nem csak adnak a szavaira, hanem pontról-pontra követik. Övé a döntés, és ezáltal övé a felelősség. Akár bejön, akár nem, minden egyes meghozott áldozat, minden veszteség az ő lelkét terheli.

Néma csendben figyeltem az arcát, ami a sárgás neonfényben öregebbnek és megviseltebbnek tűnt, mint valaha, és én fulladoztam a súlytól, amit ő volt kénytelen elcipelni. Hirtelen oda akartam rohanni, megölelni, és csak…

Nem, fogalmam sem volt, mit mondhattam volna. Olyan iszonyatos teherrel, amibe a pódium is belereccsent, aminek az ezredétől is szűkölve összeesnék… ő állt, némán és rezzenéstelenül, mint egy biztos tartóoszlop, mint a megdönthetetlen bástya, mint az áttörhetetlen fal az emberek és a veszély között. A kezem rezzent, de csak ökölbe szorítottam.

Tudtam, hogy az édesapám fontos ember. Tudtam, hogy erős. De fogalmam sem volt, valójában mennyire.

- Semmiképpen sem mondhatjuk le a mérkőzéseket. – Lassú, kimért szavak egymás után, mintha csak nehezebben fordult volna a nyelve a rászakadó tehertől. Megfeszítettem az állkapcsom, hogy meg se nyikkanjak, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a szememet szurkáló sürgetést. Az apukám…

- De parancsnok… - kezdte volna valaki, de apa csak feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa. És működött. Mint a káosz egyetlen higgadt karmestere, aki átvezényeli a falut a veszély korbácsolta tengeren.

- Egyrészt nem tudhatjuk, nem ez volt-e a céljuk. Bármelyiküknek – intett Ibiki felé, aztán ismét karba fonta a kezeit, és a fotókra pillantott. – Egy ilyen mértékű műsorváltozás értetlenséget, elégedetlenkedéseket szülne, ami ekkora tömegnél irányíthatatlan káoszba fordulhat bármelyik pillanatban. Az átláthatatlan zavargásnál jobb álca meg nem kell.

Nagyot nyeltem, ahogy az észérv utat tört a kezdődő pánik gomolygó ködén. Elképzelni sem tudtam, apa hogy volt képes ennyire higgadtan átlátni a helyzetet, hogy ilyen érvek is eszébe jussanak, de…

De hát ezért zseni ezek szerint. Hát ezt jelenti az utcákon suttogott frázis. Nara Shikaku elméje a legveszélyesebb fegyver.

- Továbbá Sunagakure teljes küldöttsége diplomáciai mentességet élvez. – Apa ismét leintette a kezdőd háborgás zajait. – Bárminemű gyanú is övezi őket, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nyomokat, nem léphetünk fel nyíltan ellenük. Azonban mindannyian a harmadik fordulóra érkeztek, beleértve a Kazekage összes testőrét, a gyerekeit, és a csapatuk felügyelőjét is. – A szeme sarkából a Hokage felé pillantott, talán megerősítést várt…? – Tehát mindannyian egy helyen lesznek, a stadionban. Ott lehetőségünk van folyamatos megfigyelés alatt tartani őket anélkül, hogy ez diplomáciai határokat sértene.

Azt hiszem, egy picit tátva maradt a szám. Ez… ez… ez igazából működhet. Ez egy jó ötlet. Mármint… oké, nem véletlenül van ott, ahol, de képtelen voltam felfogni, hogy amikor engem a legkisebb nyomás is harcképtelenné lapított, apa hogy tudott ekkora stressz alatt is tökéletesen higgadtan teljesíteni.

Biztos, hogy mi rokonok vagyunk…?

- Továbbá megerősítjük az őrséget. – Apa a kivetítőnek használt falhoz lépett, amin valaki közben lecserélte a képeket Konoha stratégiai alaprajzára. Számtalanszor láttam már, ezen osztották be az őrhelyeket, de most mégis minden újnak hatott. – Nem csak a stadionra és a falakra, hanem a város több pontjára koncentrálódunk. A stadionban több civil ruhás őr is beül a nézőtérre, felfegyverkezve. Az ANBUt felosztjuk – intett a néhány maszkos figura felé, akik engedelmesen bólintottak. Még a lila hajú nő is megrázta magát, mint aki csak levedli az érzelmeket a szolgálat javára. – Minden pontra jusson belőletek. A falakra távolsági harcosok, az arénába közelharcosok és fegyveresek főleg. – Apa színes kis bábukkal jelölte az elhangzottakat a térképen, és erre kezdett végre az én fejemben is összeállni a felvázolt hálózat. – A korábban meghatározott három helyett öt osztag járőrözik folyamatosan. Random igazoltatásokat végzünk – fordult felénk, de hiába kerestem a pillantását, továbbsiklott rólam. Persze. Most nem családtagok vagyunk. Ő a parancsnokom, és én a beosztottja. – Bárkit, bármikor igazoltathattok, sőt, igazoltassatok folyamatosan. Bármi gyanúsat észleltek… úgy értem, bármit, – hangsúlyozta ki komorabban, – azonnal jelentetek. Én a központban leszek, húszpercenként jelentést várok minden szakaszvezetőtől. Chunin szinttől felfelé minden shinobit beosztunk, azt is behívjuk, aki szabadnapos – pillantott a Hokagére, aki engedelmesen bólintott. Nyeltem egyet. Az apukám parancsol a Hokagének. Apa komoran viszonozta a biccentést, aztán karba fonta a kezeit, és felpillantott a térképre. – Minden jelöltet különös erőkkel figyelünk. Genma.

A jounin engedelmesen biccentett felé, apa pedig kifújta a levegőt.

- Te veszed át Hayate helyét, mert elég ideje vagy a vallatásnál, hogy olvass a testbeszédből. Ha bármelyik jelölt gyanús, azonnal jelentesz.

- De parancsnok… – Genma helyeslését félbeszakította egy tétova, bizonytalan kérdés valahonnan az első sorból. – Ezek még csak geninek, hogy lehetnének már…

- Egy shinobi erejét nem a rangja határozza meg – felelte apa szárazan, aztán a kezeit karba fonva újra az alaprajz felé fordult. Még ilyen távolságból is jól láttam, ahogy az alkarján megfeszültek az inak. – Továbbá habár a jelentkezésnek feltétele volt, hogy a jelölt nem viselhet a geninnél magasabb rangot, nem ez lenne az első eset, hogy egy falu nem volt teljesen… őszinte.

Felállt a hátamon a szőr, ahogy megértettem a mondandóját, és biztos voltam benne, hogy a szívverésem is kihagyott egy pillanatra. Habár korábban egyáltalán nem értettem volna, ugyan miért küldene bármelyik falu magasabb képzettségű jelöltet a vizsgára… a mai éjjel után minden korábban biztosnak hitt ponton meginogtam. A vizsga nem csak egy vizsga volt, hanem erőösszemérés is, ezt eddig is tudtam, de hirtelen kitágult a perspektívám. Ingatag volt a béke, és ha egy falu kihasználhatta, hogy kinyitottuk a kapuit előtte… akkor ki fogja.

Ökölbe feszültek a kezeim, és öntudatlanul kicsit stabilabb állást kerestem a talpaimmal, ahogy összeállt a fejemben a kép. Shikamaru jelölt. És okos. Zseni. De csak egy genin. Ha összekerül valakivel, aki a feltételezések alapján egy ANBU tapasztalatával is rendelkezhet…

Némán lepörgettem magamban az első meccsek felosztását, és majdnem felnyüszítettem. Persze, hogy egy sunait kapott. Bár legalább nem a halott, érzelmek nélküli, jeges tekintet gazdáját…

- Felosztjuk a csapatokat. – Apa hangjára kicsit megráztam a fejem, hogy visszatérjek az áporodott levegőjű eligazítóba. Most nem lehet elkalandozni. Most élet és halál volt a tét. Védelmet szerveztünk.

Némán nyeltem, ahogy felfordult a gyomrom. Ja. Csak fogalmunk sincs, pontosan mi ellen.

***

Órákig tartott pontosan felépíteni a módosított védelmi hálózatot, az ég alja már rózsaszínbe fordult, mire elértem a körletünk határát. Nem kellett az órám után tapogatnom, a nap állásából és a nyárból következtetve nagyjából be tudtam lőni, hogy hajnali fél öt felé járhatott az idő, ami azt jelentette, hogy szűk másfél óra múlva fel kellett vennem a szolgálatot. Elcsigázottan végigdörzsöltem az arcom, és mélyet szívtam a csípős hajnali levegőből. A lágy szellő bekúszott az izzadságtól nedves ruháim alá, némi libabőrt hagyva maga után. Nem mintha ne lettem volna hozzászokva akár harminchat vagy negyvennyolc órás folyamatos éberséghez, de az elmúlt egy hónap szinte csak ilyenekből állt. Iszonyúan levett az életről ez a vizsgaszervezés. Vajon ez minden évben ennyire brutál? Vagy csak az idei buli hevesebb…? Bárhogy is, esélyem sincs aludni. Illetve lefekhetnék egy órácskára, de a tapasztalat azt mutatta, hogy ilyenkor csak sokkal rosszabb lett. Csak át kell lendülni a holtponton, és menni fog. Figyelmesen, mindenre élesen…

Gondterhelten lassítottam, miközben a kulcsom után turkáltam. Jól szervezett volt a védelem – ahhoz képest persze, hogy vaktában készültünk valamire, amiről fogalmunk sem volt, mi lesz, és lesz-e egyáltalán –, de Konoha kimerült. Mindenki megállás nélkül riadókészültségben volt az elmúlt egy hónapban… pontosabban azóta, hogy az az incidens történt az erdőben, amiről azóta sem hajlandóak mondani semmit. Apáról is, a senseiről is mindig visszapattantam, hogy nem tartozik a hatáskörömbe.

Elégedetlenül adtam fel a kulcsom meglelésére irányuló törekvéseimet, és fáradtan megmozgattam a nyakam. Hogy várhatják, hogy felkészüljek, ha nem tudom, mire kell készülnöm? És jelen esetben nem éreztem mentségnek, hogy senki sem tudja, mit csinálunk. Láttam, hogy vannak részletek, amikbe nem avatnak be. Ibiki-senseien is, apán is. A többieket nem ismertem ennyire, de az ő testbeszédük már árulkodott nekem, és ezt csak alátámasztották Anko-sensei egyre brutálisabb edzései is. Ő nem is csinált belőle titkot, hogy valami van. Valami nagy és durva. Én meg csak álltam az egész kapujában, és jobb híján vártam, mikor robban az arcomba.

- Hahó.

A testem jóval előbb reagált, mint a kimerültségtől és borús gondolatoktól túlterhelt agyam, ahogy már pengével a kezemben fordultam rá a hátam mögött feltűnő…

- Seichi – eresztettem le egy mély sóhajjal a kunait, és rosszallóan megdörzsöltem az orrnyergemet. – Már egy csomószor elmondtam, hogy ezt ne csináld!

- Miért, csak nem végezne velem, kapitány?

Meglepetten kaptam fel a fejem, mert a kérdésben nyoma sem volt a szokásos élcelődő felhangnak, és ahogy az arcára pillantottam, a tekintete vádlón csillant, és az ajkai egy keserű vonallá préselődtek. Értetlenül pislogtam.

- Tudod jól, hogy nem vagyok kapitány. Csak egyszerű beosztott.

- Ahhoz képest meglehetősen sokat követelnek tőled, nem gondolod? – Karba feszült kezein szinte minden egyes kis inat érinteni tudtam volna, amilyen erővel sugározta felém a… Nem is tudtam volna pontosan megnevezni az érzéseit, csak egy elképesztően intenzív, negatív katyvasz áramlott felém, amitől még hátráltam is egy fél lépést. Minden porcikája taszított.

- Igen, sok a dolgom, de ilyen ez a vizsgaidőszak. Ezt tudod te is, már…

- Tudom, már megbeszéltük, hogyne – horkantott Seichi dühösen. Nem kiabált, de nem is volt rá szüksége, a tartása mindent elmondott helyette. – Tudod, hajlamos vagyok ezt elfelejteni, ha egy egész hónapon át csak kétszer látom az elfoglalt barátnőmet.

Kicsit beljebb húztam a nyakam, mert a vád jogos volt. A tizenkét… esetenként huszonnégy órás őrségek iszonyatosan leszívtak, Anko-sensei edzéseiről nem is beszélve, így ha maradt pár órám, az alváson kívül semmi másra nem volt erőm. És ennek a legérezhetőbb kárát egyértelműen Seichi látta, akit…

Beledermedtem a mozdulatba, amivel bocsánatkérően nyúltam a karja után. Ó, te jó ég. Ma este. Ma este megígértem, hogy…

- Ó… basszus – suttogtam, mire Seichi minden öröm nélkül, gúnyosan kuncogott.

 - Nem vagyok meglepve. Tudod, az van, hogy legalább üzenhettél volna, hogy ne csináljak magamból egy komplett barmot azzal, hogy az őrhelyed elé megyek a váltásra, hogy közöljék, már elmentél, mire idejöttem hozzátok, hogy aztán édesanyád világosítson fel, hogy bizonyára már megintvrendkívüli gyűlés van, mert az apád sincs sehol, hogy végül az estém megkoronázásaként az erdőtök peremén töltsem az éjszakát, várva, mikor méltóztatsz feltűnni, hogy esetleg egy ölelést bepréseljek az időbeosztásodba.

Néma csendben hallgattam a dühös áradatot, és igyekeztem visszanyelni a torkomba gyűrődött gombócot. Veszekedések terén nem voltam a bőgős fajta, de most minden egyes szó mart és égetett, mint egy-egy csepp sav az igazság palackjából. Tényleg, borzasztóan elhanyagoltam Seichit, és azt hallani, hogy ennek ellenére ő még mindig próbálkozott, komolyan és tényleg, amikor még szólni is elfelejtettem…

Hagyjuk már, elfelejtettem őt magát.

- Én… – Elakadtam. Mégis mit mondhatnék neki? Van egyáltalán bizonyos számú ismétlés felett tartalma még a vezeklésnek?

- Hagyd a francba – mordult Seichi, és dühösen belerúgott egy árva kavicsba. – Nem a bocsánatkérésedre van szükségem, hanem rád. Olyan nagy kérés ez? Én ennyire hátul vagyok a fontossági sorrendben?

- Nem! – Kétségbeesetten léptem közelebb, de megtorpantam, ahogy nem húzódott el. Az ilyen fokú bizalom és kitartás gyomron vágott, és hirtelen nehezebbnek tűnt lélegezni. A tekintetét kerestem, közben tétován megérintettem a karját. – Nem, dehogy, én csak… ez csak…

Tényleg el akartam neki mondani. Tényleg. Megosztani azt az iszonyatos, vakvágányon száguldó zűrzavart, ami a színfalak mögött ment. Kiönteni neki a szívem, hogy mennyire félek, hogy mennyire letaglózott apát ilyen helyzetben látni, hogy úgy érzem, kevés vagyok én ahhoz, bármi következzen, hogy én nem vagyok elég erős olyan pajzsnak lenni, aki nem tudja, mire méretezik, hogy az Anko-sensei tekintetében villanó rettegéstől én nem tudok aludni, hogy az emberi cafatok képétől még mindig háborog a gyomrom, hogy fogalmam sincs, kiben bízhatunk, és kiben nem, mert többé a papírra vésett béke nem biztosíték, egy világban, ahol geninnek hazudhatják a legelitebb gyilkost, hogy…

De nem lehetett. Még shinobik között sem volt publikus minden ehhez tartozó információ, Seichi pedig civil. Még ha lenne is, amit elmesélhetnék, nem értené, nem látná át, mert nem ebbe nőtt fel, nem ebben él, nem esküdött a vérével, nem dobban a szíve a parancs ütemére, fogalma sincs, mit jelent utolsó bástyaként állni védtelenül, a válladon életek súlyával. Hiába kovácsolta, nem tudja, hogy csúszik a penge markolata, amikor vértől síkos, nem látta, hogyan tűnik el az élet egy olyan arc tekintetéből, akit te öltél meg, fogalma sincs, mit jelent első rezdülésre támadást várni, ő csak…

Ő csak civil. Egy civil ember. Ami én már nagyon régóta… nem. Ami én soha nem voltam.

Leroskadtam a szarvas itató szélére, és csüggedten tettem el a kunait. Kimerült voltam, féltem, és túl sok mindent cipeltem, amiket le akartam tenni, de nem volt hová. A mellény iszonyatos súllyal húzott, de már régóta nem csak a vállamban éreztem. Eleinte azt hittem, idővel könnyebb lesz, mert megszokom. De pont az ellenkezője jött be. Minél idősebb lettem, minél többet tapasztaltam, annál elhordozhatatlanabbnak tűnt a teher.

- Hé, babám. – Seichi hangja sokkal lágyabban szólt, ahogy elém térdelve a combjaimra simította a kezeit, és megpróbálkozott egy félmosollyal. A szemem teleszaladt könnyekkel. Ember. Egy annyira, annyira végtelenül jó ember. – Na, semmi baj, jó? Gyere, baba, ülve elalszol. Pihenünk erre egy nagyot, és majd holnap megbeszéljük. Na. – Szeretettel megcirógatta az arcom, mire gombócba gyűrődött a mellkasom, és nagyot nyeltem, hogy visszaszorítsam a kikívánkozó bőgést.

- Másfél óra múlva felveszem az őrséget – motyogtam szinte hangtalanul, mire Seichi érintése azonnal elrándult, és ő maga is hátrébb húzódott. Már nem is akartam a szemébe nézni. Nem akartam látni a csalódottság árnyékát az arcán. Megint.

- De hát most adtad le. Mi a fasz van már megint?!

Már nyitottam a szám, de aztán úgy maradtam. Megérdemelné, hogy tudja. Sokkal több időt, őszinteséget érdemelne, sokkal…

De nem lehet. Nem szabad. Tilos. Seichi felállt.

- Hadd találjam ki. Nem mondhatod el.

- Most már mindjárt vége – néztem fel rá, bár a hangom szánalmasan megremegett, de elfordult tőlem. A háta ívén láttam, ahogy egész testében megfeszült, és olyan elutasítás sütött belőle, hogy éltem a gyanúperrel, hogy ezen a masszázs nem sokat segítene. Legalábbis nem tőlem.

- Hogyne, amíg nem jön valami más. – Én is felálltam, tétován utána léptem, de durván elrándult, és maga elé vágta a kezét. – Ne, ne fáradj, nem akarom hallani. Aludj, meg vigyázz magadra, meg minden – morogta, és lendületes, dühös léptekkel szelte át a pázsitot. Utána akartam menni. Megragadni, megölelni, megcsókolni, vele lenni ebben a lopott órában, amennyim még volt, adni neki többet és többet, elmondani, megmutatni, hogy szeretem, hogy szükségem van rá, hogy akarom, hogy kell ő, kell a világa, kell…

De ahogy a fülemüle dala a pirkadó ég felé szállt, minden más gondolatot kiszorított az agyamban beinduló vészcsengő, ami stratégiai alappontokat rajzolt be a térképre, és kódszavakban öntötte az utasításokat, és én Seichi után kiáltottam. Mert nem biztonságos…

- Igen? – Seichi reménykedve fordult felém, és tudtam, hogy itt az esély, tudtam, hogy most kell odafutni, és…

De a mozdulatomra ismerősen csörrentek a shurrikenek a combomon, a hajnali szél a mellény alá izzadt felsőmet borzolta, és a szívem megint a szolgálat parancsára dobbant hangosabban.

- Ne gyertek el a mérkőzésekre.

- Mi van? – Seichi arcán értetlenségbe bújtatott bánat, és én üvölteni akartam, de az eskü szavai túlmennydörögték a sürgető szorítást. Visszaengedtem a karom a testem mellé, és az ujjaim épp súrolták az övemre erősített fejpánt hűvös fémlapját.

- Ne lépjetek ki otthonról ma. Csak… csak ne. Kérlek.

Látni akartam, hogy megértette, amit nem mondhattam ki szavakkal. Olvasni azokban a zöld szemekben, amik mindig úgy változtak, ahogy a gazdájuk, vonzottak vagy taszítottak, becéztek vagy ellöktek…

De Seichi csak megrázta a fejét, aztán elballagott a belváros felé, míg végül a hajnali félhomály elnyelte az alakját.

Némán rogytam vissza a szarvas itató szélére, és szorosan összeszorítottam a szemem, hátha ezzel kizárhatok mindent és mindenkit. Csak egy kicsit, csak egy kicsit álljon meg a folyamatos kötelesség, csak egy pillanatnyi szünetet kérek, amíg lélegzethez jutok, amíg látom, a két part közötti feneketlen szakadékból merre evezzek…

Csak akkor jöttem rá, hogy sírok, amikor Shimo a deres nózijával kente el az arcomon végigpergő könnyeket.

***

Az egész stadion néma csendben volt, még a légy zümmögését is hallani lehetett. A korlát már beépült az ötös és a hatos bordám közti térbe, és előre hajolva úgy szorítottam a fémdarabot, hogy éreztem az idő marta rozsdát morzsolódni a kesztyűm alatt, de én csak a saját szívem gyorsuló dobbanásait hallottam, és biztosra vettem, hogy nem is lélegzek. De kit érdekel az oxigén, amikor az én öcsém, az én lusta, motivációt szótárból sem ismerő, minden kellemetlen és az élet egy véget nem érő púp a hátára öcsém épp szarrá vert egy sunai kunoichit?! A nagyapa mindig hangoztatta, hogy megéri még a napot, amelyen Shikamaru produktív lesz, de rá se bagóztam, azt se hittem, hogy én megérem a napot, és most itt voltunk, tisztán és világosan, elkapta, az árnyék börtönéből nem menekül, és felfelé tartja a kezét, éreztem, ahogy szinte átesek a korláton, mert ilyen nincs, ilyen nincs, beszarok, ilyen nincs, hogy Shikamaru…

- Elegem volt. Én feladom.

A napfény a győzelem diadalíveként tört meg a küzdőtér felett, és egyetlen dicsőséggel teljes pillanatra több száz ember szíve dobbant egyszerre…

Aztán leesett.

A tömeg felhördült, Aizen felhorkantott, Ko hangosan felnyerített, én meg izomból lefejeltem a korlátot.

- Beszarok – vinnyogott Ko már-már túl remekül szórakozva, és derűsen hátba vágott. – Hallod, baszki, esküszöm, ez instant klasszikus. Az öcséd mától egy élő legenda.

- Nálatok valami családi vonás a célvonalban bedobni a törölközőt? – mormogott Aizen elégedetlenül, mire Ko még hangosabban röhögni kezdett.

- Hagyd el, Shinamori nem hogy célvonalban nem volt még, a féltávot se látta.

- Én egyetlen pillanatra már esküszöm, elhittem – motyogtam megsemmisülten, aztán ellöktem magam a korláttól, és a fejemet csóválva helyezkedtem vissza az őrpozíciómra a srácok közé. Elég ambivalens érzések kergetőztek bennem. Shikamaru lehengerlő volt, és hazudnék, ha azt állítanám, nem nyűgözött le teljesen – BIZTOS, hogy én is ebbe a családba tartozom? Szerintem a gólya elnézte a házszámot –, de valahol mélyen azért felsóhajtott a paragép, hogy ezzel eséllyel elköszönhetünk a chunin rangtól egy időre. És ezáltal a nagyobb felelősségtől és a nagyobb veszélytől is.

Elnéző mosollyal figyeltem, ahogy Shikamaru lebandukol a küzdőtérről, és teleszívtam a tüdőmet a forró, nyári levegővel. Végül is, talán így volt a legjobb. Láttuk, hogy tud, ha akar, de ráér még térdig vérben pajzsot játszani. Egyáltalán nem bántam volna, ha van még pár éve, mielőtt elkerülhetetlenül utoléri minden shinobi tűzkeresztsége. Hiszen annyira gyerek még…

- Hatvanhármas osztag, jelentést.

A fülembe csíptetett adóvevőhöz értem, hogy válaszoljak apa hívására, de Ko megelőzött, és még én is összerezzentem, ahogy az éles vihogása betöltötte a kommunikációs csatornát.

- Uram, én vagyok a fia legnagyobb rajongója. Ez a gyerek itt ma történelmet írt, ezt nagyon kár volt kihagyni.

Egy pár másodpercig döbbent csend uralkodott a vonal túlsó felén, mielőtt apa bizonytalan hangja töltötte meg újra az étert. Nem emlékszem, mikor hallottam utoljára bizonytalannak. Ha hallottam valaha.

- Tessék?

- Shikamaru már gyakorlatilag nyert, de feladta – segítettem ki előzékenyen, mire egy elnyújtott, beletörődő sóhaj hallatszott, Ko pedig derűsen kuncogott tovább.

- Csináltassatok belőle akciófigurát, esküszöm, hogy megveszem.

- Majd aláíratok vele neked egy pólót – gügyögtem gúnyosan, aztán kihúztam magam, és körbehordoztam a pillantásom az arénán. – Az elégedetlenkedésen túl minden tiszta.

- Vettem. – A vonal elsüketült, de tudtam, hogy még jönni fog a váltásról némi infó, ezért nem léptem ki, csak végeztem pár guggolást, hogy az órák óta begémberedett tagjaim ismét felvegyék a tetőkön ugrándozás ritmusát. Szívesen lementem volna néhány szót váltani Shikamaruval, vagy kedélyesen tarkón vágni, de éltem a gyanúperrel, hogy a jelenlétem meglehetősen kellemetlenül érintené. Komolyan, kezd kamaszodni az a gyerek. Mindig sokat mondogatta, de mióta levizsgáztak az akadémián, gyakorlatilag kötőszónak használja. Azt még ugyan nem döntöttem el, hogy anyát szemtől szemben így szólítani bátorság vagy öngyilkosság, de úgyis úgy tartják, vékony a határ. – A negyvenhatosokat váltjátok a tizennyolcas alapponton. Aizen, te maradsz, genjutsu oldás helyben kell. Ti Yosokét kapjátok, ott vár már.

- Parancs – csattantunk teljesen egyszerre, aztán ahogy a vonal elhalt, még csináltam pár karkörzést is, és visszapillantottam Aizenre. – Megleszel?

- Ha nem, majd az öcséd megvédi – vinnyogott Ko, mire a szememet forgatva legyintettem felé, Aizen meg csak hessegető mozdulatokkal terelt arrébb.

- És Neji elpáholásának már nem is örülsz?

- Te viccelsz? – rikkantott túlontúl elégedetten, ahogy az aréna széléhez kocogtunk, és átlendültünk a legközelebbi tetőre. Mostanra sokkal automatikusabban ment, hogy minden porcikám harmonikusan mozduljon az ugrás ütemére, ezzel egyensúlyban tartva engem, és szépen kiszámolt ritmusú landolást biztosítva. Még valahol emlékeztem az első, kezdetleges bénázásaimra, de olyan volt, mintha csak egy másik élet emléke lenne. De talán teljesen úgy is volt. Gyakorlatilag a nulláról építettük újra az izomzatomat, már nyomokban sem emlékeztetett sem az alkatom, sem a mozgáskultúrám a tizenkét éves önmagamra. Ettől én is más ember lennék…? – Ez határozottan az egyik kedvenc napom mostantól. Imádom ezt a generációt.

- Mondanám, hogy állj tanárnak, de ahhoz tudás kéne, amit átadhatsz – vigyorogtam szemtelenül, de Ko csak derűsen vállat vont, ahogy kigurult egy kissé elvétett ugrást.

- A zsenialitást nem lehet tanítani, arra születni kell.

- Ez esetben részvétem, hogy lecsúsztál.

- Ugyan, nem kell irigykedni, neked mindig itt leszek… – duruzsolta Ko, de aztán már arrébb is ugrott a legyintésem elől, és derűsen kuncorászva futott végig az egyik sorház tetőgerincén. A szememet forgatva követtem a lépteit, és közben lopva végigpillantottam a falun.

Most, hogy már a délután derekán jártunk, de még mindig nem történt semmilyen atrocitás, egy egészen kicsit kezdtem megnyugodni. A vizsga normális mederben folyt, az őrségi hálózat prímán mozgott a maga kis ütemében, és a tömeg is többnyire egészen kezelhetően viselkedett. Biztos voltam benne, hogy nem vehetjük félvállról az éjjel történteket, de talán igaza volt apának, és a céljuk a mérkőzések elhalasztásával járó káosz lett volna. Talán így visszavonulót fújtak, és nyerhetünk egy kis időt mi is…

Elsőre csak a lábam alól kicsúszó tetőt érzékeltem, közvetlenül utána az alapjaiban megremegő épületeket, és csak utána jutott el a tudatomig az éktelen robaj.

Egész testemmel fékeztem az érkezés lendületét, és automatikusan kaptam a fegyvereim után, ahogy a környéket pásztáztam. A szívem egyre gyorsabb ütemben dobolt, ahogy az agyam valami távoli, régi emlék foszlányait vetítette a retinámra, villanásszerű elegyet alkotva a jelen tetőcserepekről visszaragyogó, perzselő napfényével, és a múlt jeges fuvallatú, éjszakai égboltjával. De a remegés, ahogy minden megrendült és robogott, mintha az egész világ akarna összeomlani, a maró, taszító erők, amik felszabadultak, mintha csak valaki felnyitotta volna a pokol kapuit, és végül megérkezett a csontig hatoló hang, az a földön túli üvöltés, amibe beleremegett a bensőm, amire egy ősi ösztön rettegése felelt…

Csak a vörösen tomboló rókadémon helyett ezúttal kígyófej emelkedett a végtelenül kék ég felé, és én majdnem elejtettem a késemet.

Ki is mondta, hogy ami elromolhat, az el is romlik? Hogy használt volna gumit a jó édes apja.

~~~

A hatalmas robajra úgy rontott át a nappalin, hogy fel sem fogta a mozdulatot, és már a fegyveres szekrény ajtaját tépte fel, amikor a tudata is utolérte a teste reakcióit. Hiába majdnem húsz éve már az utolsó éles bevetésének, vannak reflexek, amiket vérrel pecsételtek a tagjaiba, és Yoshino sosem felejtette a leckéket. Minden érzékszerve jelzett, már attól a pillanattól kezdve, amikor a férje csak annyira ájult haza a reggel, hogy ráparancsoljon, hogy ki ne tegye ma a lábát. Már attól a másodperctől, hogy meglátta az arcát, mielőtt Shikaku egyáltalán kinyitotta volna a száját, már csak a szeme egyetlen villanásából tudta, hogy fenyegetés köntösét borították a falura. És lehetett bármilyen régen, a gyakorlat megkophatott már a rozsdás mozdulatokban, de Yoshino tenyerét is penge hasította, és a vére emléke a Hokage palota tetejébe marta az esküjét.

Ahogy a tekintete egy pillanatra a polcokon sorakozó nevekre tévedt, egyetlen szívdobbanásnyi időre elmosódott benne a férje mosolya, a lánya nevetése, és a fia halk, biztonságosan ismerős morgása… De aztán az ujjai a hűvös markolatra szorultak, és a tenyere régi barátként üdvözölte a védelmezésre emelt fegyvert. Mert az édesanya ottmaradt a konyhában az ebéd mellett, ahonnan a shinobit a kirobbanó veszély legelső hangfoszlányai az esküjéhez ugrasztották. Ő maga is ismerte, tudta a szabályzatot. Visszavonult, de végszükség esetén csatasorba állhat.

Yoshino felcsatolta a combtartót, és a szíj idegenül szorult, de a csörrenés egy élet munkáját visszhangozta vissza.

Nem volt más, a családja állig felfegyverkezve ment el, mert számítottak rá, mert csatába indultak, csak még ők maguk sem tudták, milyenbe, de harcolni és védeni, fegyvernek és pajzsnak, mert itt volt az ideje a veszély és az ártatlan közé állni. Yoshino feltépte az ajtót, és a nyári forróság régen érzett perzseléssel égette a tüdejét, mert volt kiért felállni és óvni, mert nem csak Shikakuhoz ment hozzá, hanem a klánhoz, és a háta mögött civilek és gyermekek, és idősek és betegek, és…

Arra sem volt ideje, hogy megemelje a kunait a jobbjáról érkező támadóra, amikor egy árnyékcsáp elkapta a másikat a nyakánál, és a legközelebbi fához vágta. Az idegen maszkja takarta az arc árulkodó torzulását, de Yoshino elég éve élt Narák között, hogy ismerje a sötét gyilkos módszereit, és több méterről is tisztán hallotta a reccsenő koponyát, amivel egy élet is távozott. Olyan erejű árnyék, ami egyetlen intéssel öl és véd, ami tekintélyt parancsol, ami megnyitja a csatasorokat, ami az élre áll, és küzd és óv az utolsó utáni leheletig…

- Shikato, neked… – kezdte volna a szokásos mantrát, de a torkára fagyott a szó. Az apósa, a férfi, akit a betegség az elmúlt években lassan emésztett fel belülről, aki csonttá és bőrré fogyott, aki nem volt más mostanra, mint halovány emléke az egykori hadvezérnek és klánvezetőnek…

És most előtte állt, a tartása büszke és egyenes, a tagjai nem remegnek az élet kimerült végjátékával, hanem az ujjai úgy ölelik a kardot, mint egy öreg barátot, mint a végsőkig kitartó, hűséges szeretőt, és az árnyéka nem foszladozik, hanem örvénylik és körbeöleli, felkúszva a lábain, mint egy második bőr, mintha csak az újjászületés lángjai lennének, ahogy Nara Shikato utoljára végigperzseli a csatamezőt a védelem nevében.

- Vidd hátra a tanácsterembe a többieket. – Nem kiált, nem parancsol, de az utasítás csattan, és nem ismer ellentmondást. Mit számít a formaiság, vagy a meggyötört test? Az akaraterő győzedelmeskedett a fizikai lét romlandósága felett, és Yoshino a torkában kaparó könnyekkel nézte, ahogy az apósa árnyéka meglódul néhány újabb támadó felé. – Most!

Minden porcikája ellenkezett. A férfi, aki apja helyett apjaként szerette, aki elfogadta, aki a kezét fogta, amíg világra hozta a lányát, mert a párja nem lehetett ott, aki felnevelte neki a férfit, aki a társa fájdalmon és örömön át, a férfi, aki apa és vezető és nagyapa, aki gondoskodik és terel, aki huncutul kuncog, aki beteg, aki nagyon-nagyon beteg, aki haldoklik…

És aki tiszta, nyers erővel tárta szét a karjait, mint egy lángokban elemésztődő főnix. Mint a bástya, aki utoljára állja a sarat. De nem esik el.

-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-

Megjegyzések:

Hát újra próbálkozom, immár a sokadik felületen... De csak megtaláljuk a helyünket itt a hontalanságban is, ígérem! Nagyon köszönöm, ha még mindig velünk tartotok, és bármilyen észrevételetek lenne ezzel az új felülettel (vagy akármi mással ;)) kapcsolatban, ne habozzatok megosztani velem! Itt is, facebookos csoportunkban, gyertek, gyertek, meséljetek! :)

Nagyon köszönöm a kitartó olvasást! Ha van kedved, egy pár szóban oszd meg velem, hogy tetszett. :)