II. - Az érem másik oldalán

„Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik –

Füstfelhőből heges fejjel

Ibiki emelkedik…”

(Arany János után szabadon)

Vannak olyan dolgok az életben, amik felmerülnek az emberben, hogy na, ezeket sosem fogja visszahallani. Nem konkrét, megfogalmazott mondatokra gondolok itt, inkább csak egyfajta érzések, szituációk kivetülésére. Például ha valaki kifejezetten rondának látja magát, az vajmi kevésbé reménykedik, hogy egy napon valaki majd gyönyörűnek titulálja – habár én igyekeztem a nagymama szemléletét osztani, miszerint mindenkiben van valami szép, és csak döntés kérdése, hogy az ember hajlandó-e megkeresni. Vagy ugyanígy igaz lehetett egy legendásan bátor személyre, hogy nem igazán számolt a lehetőséggel, hogy egy napon valaki majd gyávának bélyegzi. Esetemben a sosem remélt mondat egy madárcsicsergős hajnali napsugárral érkezett.

- Nara, te szadista állat.

- Annyira nem is nehéz! – védekeztem azonnal, de közben már bizonytalanul pislogtam a dolgozatkupac felé, ami katonás egyenességgel várakozott a katedra asztalán. Kotetsu elfintorodva lépett hátra Chisako vállától, ahonnan eddig lesegette az általam összerakott feladatsort. A nő a füle mögé tűrt egy rakoncátlan tincset, és az egyik szemöldökét megemelve pillantott rám.

- Ha neked ez nem nehéz, akkor te vagy rohadt okos vagy, vagy egy nyomorult vérszomjas bestia, aki mások könnyeiből nyeri az erejét.

- Shinamoriii? – nyerített fel Aizen, és átkarolva a nyakamat összeborzolta a hajam, mire csak morogva löktem arrébb. Miért mindig a hajam?! – Hát nézz már rá. A légynek se tud ártani. A saját árnyékától is fél.

- Szó szerint! – rikkantotta ide a terem másik végében padokat rendezgető Ko, mire durcásan összehúztam a szemem.

- Az volt a parancs, hogy legyen jounin szintű az anyag. Az lett. Nem értem a problémát.

- Te egy chunin vagy – nézett rám vádlón Chisako, és a takaros kupac tetejére helyezte az elcsent példasort. – Egyáltalán honnan tudsz ilyeneket?

- Nara Shinamori, hivatásos csődtömeg és élő könyvtár – csicseregte derűsen Aizen, mire csak lehessegettem magamról.

- Neked nem kéne székeket pakolnod?!

- Hát ez elég puhány lett. – Ibiki-sensei a fejét csóválva sétált a katedrához, és letette a saját dolgozatpéldányát a többi közé, én meg megadóan tártam szét a karjaimat. Az ember sosem lesz képes megfelelni a világ elvárásainak, mert nincs olyan, amikor két kívülálló ugyanazt követelné tőle, egyszerűen nincs. Azt hiszem, a leghelyesebb valahol belőni egy arany középutat, és elfogadni, hogy ezt a háborút nem nyerheted meg.

- Ez puhány?! – horkantott Chisako kétkedve.

- Az hát. Ezt lesz olyan, aki meg tudja majd oldani – vetette oda a sensei rosszallóan, aztán lemondóan legyintett. – Na, pofa be és figyeltek – terítette ki elénk a terem alaprajzát. – Tehát az előzetes jelentkezések alapján ötvenhat csapat jön, azaz százhatvannyolc fő. – Felpillantott, és körbeintett a teremben. – Minden padtömbbe ötvenhat nyomorultat ültetünk be, a csapatokat a lehető legjobban szétszórva. – Itt fél szemmel Kóra pillantott, aki engedelmesen közelebb lépett, és hanyagul a rajzra írt számok felé bökött.

- Elvileg úgy osztottam be, hogy minimum három pad távolság mindegyik csapattag között van.

- Három pad? Nem lesz az kevés? – Minden szál szőröm égnek állt, ahogy Tonbo hangja közvetlenül a fülem mellől szólt. Egyáltalán nem hallottam vagy érzékeltem, mikor osont mögém, a chakra meg nekem ugye nagyjából annyi segítséget nyújtott, mint homokvárat építő gyereknek a szita. De ez még nem lett volna baj, de Tonbótól mindig kivert a frász. Már évek óta tudtam, hogy a sensei alatt dolgozik a Kínvallatásnál, még amikor friss csapat voltunk, akkor láttam először a központban. Kétlem, hogy bárki el tudna felejteni egy férfit, akinek mindkét szemét lekötözték, és mégis olyan gyorsan és pontosan mozog, mint aki tökéletesen lát. Én sose mertem szóbahozni, de Aizennek olykor hármunk helyett is elég nagy volt a pofája, így mostanra tudtam, hogy Tonbo chakra kibocsátással tájékozódik. Hasonlóan működött az alapelv, mint a denevéreknél, akik éjszaka magas frekvenciájú hanghullámokat adtak ki, amik aztán a környező tárgyakról visszaverődve nyújtottak számukra támpontot a repüléshez. Tonbo elvileg ugyanezt csinálta, csak chakrával, és a tény, hogy milyen elképesztően aprólékossá fejlesztette ezt a technikát mindig összerántotta minden érzékemet. Minél többet tapasztaltam, annál több olyan módszerrel és fegyverrel találkoztam, amikről korábban álmodni sem mertem volna. Vagy inkább rémálmodni. Ez a világ sokkal tágabb és megfoghatatlanabb volt, mint korábban hittem. Semmi sem fekete és fehér, ezt persze mindig igyekeztem elhinni, de ahogy tétován hátrapillantottam a fejpánt alatt húzódó fehér kötésekre, végigfutott a gerincemen valami ösztönös, elemi borzongás. Amikor bátortalanul rákérdeztem, Ibiki-sensei azt mondta, nem akarom tudni, mi történt Tonbo szemeivel. Nem, a világ nem fekete és fehér. De senki se mondta, hogy a szürke megannyi árnyalata kevésbé ijesztő.

- Hát, nem sok – ismerte el Ko kelletlenül, közben a termet pásztázta, de aztán csak lemondóan megrántotta a vállát. – De nincs több helyünk jobban szétszórni őket.

- Elég lesz – intett le minket Ibiki-sensei, aztán Ko kezébe nyomta a sorszámokat. – Ragasztgassátok fel a padokra.

Engedelmesen kerestem ki a katedra egyik fiókjából a ragasztószalagot, aztán Ko nyomába szegődtem. Még mindig kicsit kényelmetlen érzés volt ennyi idegen között létezni, akkor is, ha mostanra az állandó megbeszélések miatt mindannyiuk nevét tudtam. De ezek csak nevek és arcok, semmi több. Nem ismertem őket, nem tudtam a történetüket, nem beszélgettünk. Egyszerű kollégák voltunk egy feladat végrehajtásában, egy utolsó pillanatban összeguberált csapat. Persze, nem volt ismeretlen, hogy új arcokkal kellett kvázi azonnal összeszokni egy-egy küldetés kedvéért, pláne chunin rangtól felfelé, nem is ezzel volt a probléma. De a sok együtt mozduló szürke egyenruhában úgy tetszett, ezek az emberek valami közös, kimondatlan nyelvet beszélnek, amibe én nem nyertem bebocsátást. Izumo és Kotetsu más volt, de a többiek…

Ibiki-sensei mindig is egy jelenség volt, de őt megszoktam az évek alatt, ahogy az őt körülvevő, állandó fojtogató aurát is. Egyszerűen elfogadtam, hogy ez a lénye része. De akkor még azt hittem, ez pusztán a személyiségéből fakad, de most ez a teóriám alapjaiban rengett meg. Ahogy ezek a shinobik mozdultak, ahogy a tekintetük villant, ahogy szavak nélküli, néma párbeszédeket folytattak le mindössze néhány gesztusból. Olyan titkokat őriztek közösen, amikre az életükkel esküdtek, és amelyekhez mások életén keresztül vezetett az út. Ahogy Tonbo felém fordult, rajtakapottan sütöttem le a pillantásomat. Hiába tudtam, hogy fizikálisan <i>nem lát</i>, mégis úgy éreztem, pontosan tudja minden gondolatomat.

Kényelmetlenül igazgattam meg a szürke egyenruhát tartó övemet. Ez a viselet volt a szimbóluma azoknak az embereknek, akik a falu legsötétebb és legvéresebb titkait őrizték. Nem egyszer jártam a Kínvallatási részlegen, és hangszigetelés ide vagy oda, nem egyszer hallottam azokat a fájdalomtól megtébolyodott üvöltéseket. Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy mi folyik a nehéz acélajtók mögött, de sokáig fel sem merült bennem a gondolat, hogy azok a titkok nem szűnnek meg létezni csak azért, mert a hordozó tudat megtörik a vallatás súlya alatt. Az elnyüszített vallomások sosem hagyták el a Kínzási és Vallatási Központ falait, de elég volt néhány tétova oldalpillantás a csendben tevékenykedő többiekre, hogy megértsem, az ott dolgozók tudatát sem. A fojtogató aura csendesen hömpölygött körülöttük, és egy pillanatra esküdni mertem volna, hogy látom, hogy válik a bőrük egyre átlátszóbbá, a táskák a szemeik alatt mélyebbé, és az arcuk maszkja zárkózottabbá.

A falu titkait ismerem, és az életem árán is megtartom.

Életemben először felmerült bennem a kétségbeesetten szűkölő gondolat, hogy egy élet nem csak a halállal vehető el.

- Nara, pattanj. – Egészen megugrottam, ahogy Ibiki-sensei hangja visszarángatott a valóság talajára, és egy pillanatra ökölbe szorítottam a kezem. Koncentrálj. A sensei kedélyesen intett az első padtömbben várakozó srácok felé, akik a szürke egyenruha helyett hétköznapi ninja viseletet hordtak, és elmélyülten tanulmányozták a dolgozatokat. – Yuito és Shigeta, a két beépített chunin. Segíts nekik kibogozni a kérdéseket.

- Igenis – motyogtam engedelmesen, ahogy a ragasztószalagot átpasszolva Kónak előrebaktattam a srácokhoz, majd kierőszakoltam magamból egy mosolyt, és reméltem, hogy senki sem veszi észre, mennyire remegett a kezem, ahogy a megoldó kulcsért nyúltam.

***

Ahogy az óra vészesen közelített a háromhoz, egyre jobban görcsbe szorult a gyomrom, és hirtelen hálás lettem, hogy elfelejtettem ebédet hozni. Kora reggeltől itt rendezkedtünk, de mostanra minden készen állt a vizsgázók fogadására, és a néma fegyelmezettségben várakozó terem látványától borsódzott a hátam. Minden a saját vizsgámra emlékeztetett. A színek, a terem finom porillata, az izgatott nyüzsgés a folyosókon. Újult erővel öntött el az adrenalin, ahogy a megmérettetés súlya a vállamra nehezedett, és csak hosszú, nyugodt légzéssel töltött percek után sikerült emlékeztetnem magam, hogy ezúttal nem én vagyok az, akinek bizonyítania kell. Idén én vagyok az, aki elvár.

Idegesen igazgattam meg a nehéz, szürke anyag nyakát, és az izzadt tenyereimet a nadrágomba töröltem. Amennyire gyűlöltem elsőre, mostanra annyira megszoktam a mellényt. Önbizalmat adott az ismerős súly, és hiányzott a jó öreg anyag megnyugtató biztonsága. Egyáltalán nem éreztem jól magam a Vallatási Központ egyencuccában, és habár a ruha elvileg a méretem volt, én mégis attól féltem, bárki könnyedén kiszúrja, mennyire nem illek ebbe a közegbe. Vizsgáztatni komoly feladat volt, és habár a felelősség súlyához kezdtem hozzászokni ennyi év alatt, az új kihívások előtt még mindig úgy reagáltam, ahogy egészen kicsi korom óta tettem. Legalább ebben nem volt semmi váratlan.

Rettegtem.

- Na?

Ibiki-sensei hangjára én is felkaptam a fejem, és várakozóan pislogtam a visszaérkező párosra. Kotetsu vigyorogva dörgölte meg az orrát, míg Izumo egy szerényebb mosollyal vont vállat.

- Be van sózva a hátsójuk, izgága egy évfolyam. De nem ijedtek be.

- Komolyan azt vártuk, hogy majd tőled szarnak be? – horkantott fel Aizen, és hanyagul dobálta az egyik krétát. – Ha kiküldjük a sensei-t. Na, az.

- Nyughass, én vagyok a finálé – morogta Ibiki-sensei, aztán a halk kuncogások elcsitulása után a karórájára pillantott. – Rendben, itt az ideje visszahúzódni. Yakusho.

- Oké-zsoké – nyújtózott Aizen kényelmesen, aztán kicsit hátrébb sétált a teremben, hogy jobban ránk lásson, ahogy a katedrán nyomorgunk. – Ó, sensei, ezeket a deltás vállakat maximum egy szekrénybe tudom elrejteni.

- És én még azt hittem, Hyuuga a buzi.

- Ezt már tisztáztuk, de érted megfontolom, sensei – gügyögte Ko, mire többen halkan felröhögtek, és én se tudtam elrejteni egy vigyort. Aizen fintorgott egy sort, aztán az állát dörzsölgetve lépett még párat hátrébb.

- Jó, akkor a bal széle Chisakóig húzódjon kijjebb egy kicsit… úgy. A jobb széle meg hátrébb a tábla felé… Shinamori, még két lépést.

Engedelmesen soroltam közelebb Kinnóhoz, és közben érdeklődve pislogtam a kialakuló formációra. Azt ugyan nem tudtam, hogy miért nem felel meg, ha egyszerűen besétálunk vizsgáztatni, de már a szervezés legkorábbi szakaszától kezdve éreztem valami furcsa bizsergést a sensei felől. Már-már néha megcsapott a gyanú, hogy élvezi ezt az egészet, szóval úgy döntöttem, nem kötekedek, csak hagyom játszani. Ami magába foglalta, hogy mi, vizsgabiztosok genjutsuval rejtőzünk, amíg minden vizsgázó meg nem érkezik a terembe. Egészen pontosan tárgyak alakját vesszük fel.

Bár végrehajtani sosem tudtam hibátlanul az egyszerűbb alapelvű genjutsukat sem, átlátni egyáltalán nem tűnt kihívásnak, mert logikusan felépített lépések sorozatáról volt szó. A genjutsu egy borzasztóan aprólékosan kidolgozott elmecsapda, nem más, mint az emberi tudat mesteri szintű megtévesztése. Elhitetni az aggyal, hogy azt látja, amit mi láttatni akarunk. Hihetetlenül kifinomult felépítést igényelt, hiszen az agy maga egy elképesztően bonyolult és részletes irányító központ lényegileg. Az érzékszervek által befogadott minden információt hozzá szállítanak az idegek, az agy feladata pedig ezeket megfelelően kategorizálni és feldolgozni, amiből aztán a megfelelő válaszreakciókat indíthatja. A genjutsu természetesen nem volt arra képes, hogy fizikálisan mást láttasson, mint ami történt, hiszen nem varázslat. Azonban míg az érzékszerveket nehezebb volt megtéveszteni, az agy becsapható. Ehhez mindössze az információt kellett más köntösbe öltöztetni. Pontosan ismerni kellett, az agy melyik ingerre hogyan reagál, és ennek megfelelően formázni a genjutsut. Eltartott egy darabig, mire pontosan átláttam a folyamat lényegét, de mostanra teljes mértékben megértettem, apa miért mondta mindig, hogy a saját területén Inoichi bá’ legalább olyan zseni, mint ő maga. A genjutsuhoz messze nem volt elég a megfelelő chakrahasználat, borzasztóan széles tudást igényelt neurológiai és pszichés téren is, a megfelelő előkészítésről és tervezésről nem is beszélve.

Néha még mindig lenyűgözött, Aizen idióta vigyora mögött micsoda tudás fekszik. Nem véletlen az a sötétzöld mellény.

- Jaj, egyelek meg benneteket, most tolhatnék egy csoportképet – vigyorgott ránk szélesen, de aztán a sensei sürgető pillantására csak legyintett. – Jól van, jól van, tudom ám, hogy csak szégyellős vagy. No, akkor lássuk – lépkedett vissza közénk. – Bal széle egy doboz kréta, jobb széle egy virágállvány, a sensei meg a szivacs.

- Remélem, egy nap én is felnőhetek a szintjére – sóhajtott Ko ábrándosan, mire akaratlanul is felkuncogtam, Ibiki-sensei meg a szemét forgatta.

- Haladjunk, itt öregszünk meg.

- Késő bánat – mormogta Tonbo, de némi halk nevetgélés után tényleg csend költözött a teremre. Aizen szorosan mellém állt, én pedig engedelmesen megérintettem a vállát. Fizikai kontaktussal könnyebb volt valakit genjutsu alá vonni, és mivel én magam nem tudtam a saját álcámat felépíteni, mindenképp Aizenre szorultam.

Aizen lehunyta a szemeit, lassan, hosszan kifújta a levegőt, aztán néhány kézpecsétet formált. Finoman éreztem a fejem hátuljában növekvő nyomást, ahogy a kép egy pár másodperc erejéig elmosódott körülöttem, míg az agyam próbálta feldolgozni a módosított információkat. Nem tartott tovább néhány pillanatnál, mikor még mindig éreztem a tenyerem alatt Aizen vállát, de látni már csak az üres termet láttam.

- Ó, sensei, remekül áll ez a szín, megy a szemeidhez.

- Yakusho, te megdöglesz.

A szám elé kaptam a kezem, hogy ne buktassam le a derültségemet a tábla aljánál büszkén feszítő, babarózsaszín szivacs láttán.

***

Görcsösen haraptam a szám szélét, már éreztem a vér fémes ízét, de mindenáron meg kellett akadályoznom, hogy akárcsak megnyikkanjak, ezzel elárulva az álcánkat. De minden porcikám befeszült, az adrenalin végigszáguldott az ereimben, és én kitágult szemmel bámultam a terem hátuljába tömörült kis csoportra.

Tudtam, hogy Shikamaru jön vizsgázni. Tudtam, hogy rajta kívül az évfolyam másik két elsőéves genin csapata is jön. Tudtam, hogy mit vállalnak. De ezzel együtt iszonyatos erővel rúgott gyomorszájon a felismerés, hogy itt, élesben, a több száz felkészült shinobi között az öcsém és a társai mennyire…

Gyerekek.

Shikamarut mindig is kicsinek láttam, de eddig azt hittem, ebben közrejátszik, hogy még emlékszem rá kisbabaként is. Ilyen esetben, ha valaki folyamatosan látja egy másik ember fejlődését, nem feltétlenül naprakész képet csatol hozzá a tudatában, sokkal inkább egy, az emlékei, érzései festette kivetülést. De most minden levegő kiszorult a tüdőmből, ahogy a gerincemen végigkúszott az elemi rettegés. Most nem a baba Shikamaru pufók kezeit láttam, vagy a kis esetlen lábak óvatos lépteit, nem a négy évest, aki az ölemben aludt. Nem. Shikamarut láttam, a tizenkét éves genint.

Aki borzasztóan fiatal volt mindenki máshoz képest.

Ahogy végignéztem a termen, jobbjára idősebbek, sőt, nem kevés felnőtt sorakozott a padokban. Sötét és nehéz fegyvertartók szelték át a ruhákat, heges arcok, éles tekintetek, amik véres tapasztalatokról meséltek. Harcra edzett izmok, finomra hangolt reflexek sűrűjében próbáltam felkészültnek látni az öcsémet, de nem ment. Azt láttam, hogy persze, izmos egy átlagos tizenkét éveshez képest, de ebbe a mezőnybe rémisztően satnya. Persze, tudtam, én is tudtam, hogy Shikamaru okos. Egy zseni. Az ő igazi fegyvere az árnyék és az esze. De nem is a testalkata rántotta görcsbe a gyomrom, hanem az arcán állandósult, örökké unott kifejezés, és a naiv pillantása. Shikamaru kezéhez még nem tapadt vér, még nem látta az életet kihunyni valaki más szemében, még nem harcolt az életéért. Semmit sem tapasztalt még meg abból, ami a kinevezés után egy chuninra vár.

Összerándultam, ahogy a tudatom évek óta csendes szegletéből feltörtek az üvöltések, és a véres kezek felém kaptak, az orromat facsarta Nomiya gennyes sebeinek szaga. Magam előtt láttam Hidan elmebeteg vigyorát, ahogy lenyalja a vért a kaszáról, és ahogy Shin édesanyja térdre rogyott a koporsó mellett.

A gyomrom felfordult, és hirtelen üvölteni akartam, és rohanni, és elé állni, és elvinni innen, és ordítva számon kérni Asumát, hogy mégis mit képzelt. Nincs kész. Shikamaru nem áll készen erre. És hirtelen nem tudtam, akarom-e, hogy valaha készen álljon.

- Sssh, nyugi. – Aizen hangja alig volt hangosabb a leheletnél, de így is segített koncentrálni. – Nyugi.

Igyekeztem összeszedni magam, és pár nagy nyeléssel visszaküldeni a gyomromba a felkívánkozó semmit. Ninja családba születtem, a véremmel esküdtem, shinobinak neveltek, és mindig tudtam, hogy Shikamarura is ez az út vár. De soha életemben nem fogtam még fel ilyen élesen, ez mit jelent. És hirtelen nyüszíteni akartam és szabadulni, mert tudtam, hogy bármit tennék, ők át fognak menni. Értettem a vizsga koncepcióját, és tudtam, hogy menni fog nekik. Shikamaru zseni. Van velük egy Yamanaka. Jó a csapatmunkájuk. Át fognak menni. És én semmivel sem tudom megakadályozni.

Szinte belefulladtam a felismerésbe, hogy eljött a pont, ahonnan nem védhetem többé az öcsémet.

Aizen finom érintésére úgy kaptam az ujjai után, mint egy utolsó mentsvárért, és két kézzel kapaszkodtam belé, miközben próbáltam némán reszketni. Amikor én jöttem vizsgázni, rettegtem, hogy megbuktatnak. Mert megfelelni akartam, mert kihívás volt, mert féltem, hogy Ibiki-sensei elégedetlen lesz. Hirtelen irigyeltem az évekkel ezelőtti önmagamat, aki bár már ölt, olyan naiv volt, hogy komolyan elhitte, hogy a vizsga csak egy vizsga. Egy újabb megmérettetés, amin számadatokban jegyzik fel a teljesítményét. A mostani Shinamori viszont már tudta, mi a dörgés. A mostani Shinamorinak vér tapadt a mellényéhez, és sosem gyógyuló heget őrzött, kívül-belül. És én nem tudtam, mit szeretnék jobban. A tudatlanság ajándékát, vagy azt, hogy Shikamaru húzzon el innen, de azonnal, és…

Egy csatakiáltásnak is beillő ordítás szelte át a feszült légkört, mire döbbenten kaptam a pillantásomat a terem végében állomásozó geninekre. Bántóan narancssárga ruházat, hirtelenszőke, Gai-sensei magasságait ostromló vigyor. Ez meg…?

- Uzumaki Naruto vagyok, tökfejek! Keresztbe lenyellek titeket! Világos voltam?!

Éreztem, ahogy a meglepettségtől finoman elnyílnak az ajkaim, ahogy félredöntött fejjel próbáltam feldolgozni a látványt. Az még értem, hogy nem fél valaki, mert nem érzi át teljes mértékben a pillanat súlyát, de hogy még üvöltözve inzultáljon egy teremnyi magasan képzett ninját, az…

Hirtelen mintha kiszippantották volna a tüdőmből a levegőt, ahogy a rettegéstől blokkolt agyam végül átengedte az információt. Uzumaki Naruto. Uzumaki Naruto. Október tizedike. Uzumaki Naruto.

Olyan robaj, hogy beleremeg a ház, villan a fény a szobámban, sikítok, mert félek, ahogy apa kikap az ágyból, és nem mond semmit, úgy, ahogy vagyok, pizsamában rohan velem, és anya is rohan velünk, a karjában Shikamaru, aki üvölt, pedig sosem sír, és kiáltások, és robbanások, és az utcákon mindenki rohan, és menekülnek a szarvasok az erdő mélye felé, és a nagyapa kardja villan, és rohannom kell anya mellett, a kezemet szorongatja, de mezítláb vagyok és nagyon fázom, és valaki rám szól, mire megragadom a mellettem rohanó Ayu kezét, aki talán egy évvel fiatalabb nálam, és csak rohanunk, és sikítanak,és villan valami az égen, és zokogok, és valami üvölt, de úgy és olyan földöntúli üvöltéssel, amitől minden remeg, és házak dőlnek össze, és véres a föld, és az a hang csak ordít, mint valami sebzett vadállat, és árad valami aura, ami nem rossz, hanem iszonyatos, és fojtogató, és undorító, és csak gonosz, mintha valaki megnyitotta volna a pokol kapuit, hogy a világra szabadítsa minden démonát. És a csontjaimban rezeg vissza az üvöltés, és megfagy a vérem, és elbotlok, mert reng minden, reng a föld, a házak, úgy tetszik, ránk szakad maga az égbolt is, és kicsúszik a kezem anya ujjai közül, aki a nevemet sikítja, de valaki már fel is kap, nem látom ki az, nem tudom felfogni, mert ahogy a vállára bukik a fejem, csak kitágult szemekkel, a legösztönösebb rettegéssel bámulom azt a tomboló, vörösen izzó szörnyeteget.

A Kyuubi. A kilenc farkú rókadémon. Belepecsételve egy emberbe. Egy aznap született csecsemőbe. Egy törékeny emberi testet adni börtönéül magának a fékezhetetlen gonosznak. Egy gyereket. Uzumaki Naruto.

Hallottam már szerte a faluban róla. A nevét suttogták, mintha valami átok lenne, én is láttam a festékpacákat a Hokagék arcain, amiket állítólag ő csinált. De sosem találkoztam még vele szemtől szemben… vagy sosem vettem észre. Kicsi és csenevész, simán beleveszik a tömegbe. Én mindig azt hittem, akibe azt az elemi horrort pecsételik, az maga is egy démon. Egy lélektelen szörnyeteg, akinek a pillantásában ott forr a több ezer áldozat vére. Valakit, aki üvölt és öl, azt vártam, majd megcsap az a fojtogató aura, amitől lélegezni se tudtam akkor éjjel.

De Uzumaki Naruto nem volt gonosz. Ijesztő meg pláne nem, pedig én nem vagyok nehéz eset rettegés terén. Egy egyszerű gyereket láttam, akit a rózsaszín hajú csapattársa irgalmatlanul fejbevágott. Egy gyereket láttam, aki vigyorog, aztán dacosan hallgatja a kioktatást, és akinek tiszta, égbolt kékek a szemei. Megnyaltam a kiszáradt ajkaimat, és vettem egy mély levegőt. Nem tudtam kétségbe vonni, hogy valóban a Kyuubi jinchuurikijét nézem, hiszen nem volt bizonyítékom az ellenkezőjére. De ebben a pillanatban csak nevetségesnek tűnt a feltételezés. Azt a felfoghatatlan erejű iszonyatot belé…?

Arra eszméltem fel, hogy valami mozgás támadt, és a következő pillanatban már kisebb fajta bunyó alakult ki a terem végében. Na jó, a bunyó erős szó, de valaki már a földön rókázott, valakik álltak felette, a többiek meg riadtan bámultak. Lehet, hogy nem kéne ennyire elkalandozni, elrohan mellettem az élet.

- Na jó, ebből elég. – Ibiki-sensei halk mordulása elég volt egyezményes jelnek. Aizen elengedte a kezem, ahogy az ujjai az oldásra emelkedtek, és a halk vezényszót már el is nyomta a robbanó füstbomba.

- Mindenki befogja és figyel! Egyszer szólok, idétlen bagázs! – A sensei hangja túlzengte a füst jellegzetes sziszegését, amíg a takarásban igyekeztünk felvenni egy viszonylag rendezett alakzatot. Kicsit megráztam a fejem, hogy oda tudjak koncentrálni, ahova most nagyon kellett. Bár azt még nem döntöttem el, ez az agyamban kergetőző gondolatok közül pontosan melyik. De eséllyel a vizsga.

- Bocs a késésért. – A füst lassan eloszlott, ahogy a sensei folytatta a mondandóját, én meg nagyon igyekeztem a szemközti falon kiválasztani egy pontot a szemezéshez, mielőtt elkezdek rémülten aggodalmas pillantásokat lövögetni Shikamaru felé. Bár lehet, azzal kiüldözném a teremből. Lehet, hogy…? – Ez a vizsga első tesztje, és én vagyok a vizsgabiztos. Morino Ibiki.

A bejelentést legalább akkora döbbent csend fogadta, mint amikor annak idején nekünk mutatkozott be. Ó, boldog, szép napok. A meghökkent arcokat elnézve viszont hatásos volt a belépő. Mármint inkább a sensei belépője. Mert hogy nem nekem szólnak a berezelt pillantások, az tuti.

- Hé, Otogakure ninjái – mutatott előre feléjük Ibiki-sensei, mire szántam egy néma másodpercet, hogy elismeréssel adózzak a gyors bekategorizálása előtt. Amíg nem fordultak felém, én nem tudtam, honnan jöttek. – Szigorúan tilos minden olyan konfrontáció, amely nem tartozik a vizsga elemei közé. Kizárjalak benneteket?!

Elnézve az előbbi mutatványt, légyszi, légyszi…

- Bocsásson meg – hajolt meg finoman az egyik, aki a hátán cipelt izétől úgy nézett ki, mint egy szőrös teknős. Az egész arcát kötések fedték, csak a szemei látszottak ki. Tonbo inverz kiadásban. – Ez az első vizsgánk, és kicsit izgatottak vagyunk, tudja?

A sensei halványan elmosolyodott, de annyira gyorsan suhant át az arcán a kifejezés, hogy kételkedtem benne, hogy az is elkapta, aki nem ismerte már annyira, hogy tudja, mit kell figyelni. Ez élvezi, hogy a jelöltek egymást gyepálják?!

…hülye kérdés, persze, hogy élvezi.

- Figyeljetek, jelöltek – hordozta körbe a pillantását a termen, mire igyekeztem kicsit kihúzni magam. A jelöltek azok ők, én meg vagyok a vizsgáztató. Önbizalom, Shinamori. Ha nincs, hát kamuzd be. – Egymás közti verekedés a vizsgabiztos külön engedélye nélkül azonnali kizárást von maga után. De a gyilkosságot szabályos küzdelemben sem toleráljuk. – Egy pillanatra lesütöttem a pillantásom, hogy visszatuszkoljam a véres kasza rémképeit az agyam hátuljába. Mert mindig tragédia kell ahhoz, hogy egy régi szokás változzon. – Aki a legkisebb mértékben is engedetlen, az ki lesz vágva. Megértettétek?!

- Pite lehet a vizsga. Ennyi az egész? – harsant a másik otugakurei srác hangja, mire halkan megnyikkantam, míg a többiek vészjóslóan kuncogtak. Ahogy azt te elképzeled, öcsi. A sensei-nek arcizma sem rezdült, helyette kényelmesen a zsebébe túrt az egyik sorszámért.

- Most, hogy ezt tisztáztuk, belefoghatunk a chunin vizsga első tesztjébe. Vergődjetek egyes sorba, azután mindenki kap tőlem egy számot – nyújtotta előre a kis cetlit a mondandóját prezentálandó. A szemem sarkából láttam, hogy Ko és Linna az asztalhoz lépnek a jegyzetekért, míg a sensei befejezte a tájékoztatást. – Az határozza meg, hol ültök majd. Amint megvagytok, kiosztjuk a dolgozatokat.

Kotetsu egy elégedett vigyorral vette kézbe a paksamétát, én meg észrevétlenül kiroppantottam a nyakam, és az írótáblám után nyúltam. Akkor indulhat is a…

Egész testemben megfagytam, ahogy végigfutott rajtam a felismerés. Nem akartam hirtelen mozdulatokkal magamra vonni a figyelmet, ezért csak lassan, mindössze pár millimétert mozdulva fordítottam a fejem a balomra. Szinte súrolta a karom, ahol pedig senki sem állt, amikor Aizen berendezett minket. A szürke egyenruha megtévesztően hasonlított a miénkhez, de az anyaga eltért. Ahogy óvatosan végigpásztáztam, a nyakánál láttam az illesztés halvány vonalát, és a testéből semmiféle hő nem áradt. Majdnem hátraugrottam a felfedezéstől, de még időben kontrolláltam a testemet, és csak rászorítottam az előttem álló Aizen karjára, aki értetlenül fordult hátra. Nem mondhattam hangosan semmit, csak a mellettem álló férfi felé böktem, aki egyértelműen nem vizsgáztató volt, de még csak nem is konohai.

Nagy szart, még csak nem is ember. Ez egy báb.

~~~

A szíve hangosan dübörgött a mellkasában, ahogy néhány másodpercig még a lélegzetét is visszafojtva figyelte Gaara minden rezdülését. Bármi lehetett jel, egy kósza reszketés, egy ránduló szemránc. Bármi. Sosem lehettek benne biztosak, mi az, ami kiváltja a tombolást, és mi az előszele, és hiába nőtt fel ebben, hiába jelentette az életét, sosem érezte magát kellően késznek a harcra. Hogy lehetne… hogyan is lehetne képes ő… ez ellen?!

Amikor Gaara mindössze egy unott oldalpillantásra méltatta a terem végében kialakuló párharcot, Temari észrevétlenül húzta vissza reszkető kezét a fegyvertartójától, és egyetlen másodpercre lehunyt szemmel engedte át magát a megkönnyebbülésnek. Nincs baj. Nem zaklatta fel. Nem ébresztette fel azt.

De aztán újra kihúzta magát, és teleszívta a tüdejét a terem állott levegőjével. Mert ennyi járt, egyetlen pillanat, és nem több. Aki leereszt, az meghal. Aki nem áll készen, meghal. Ahogy Gaara felé fordította a pillantását, némán állta a tekintetét, közben csak hanyagul vállat vont. És próbált nem arra gondolni, hogy hiába a tengerkék szempár…

Ő örökké csak azt a vérszomjas sárgát látta.

-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-

A fejezet elején szereplő idézet Arany János A walesi bárdok című fantasztikus balladájának átirata. Itt és most szeretném leszögezni, hogy óriási tisztelője vagyok Arany János munkásságának, különösen közel áll hozzám a költészete, azon belül is a balladái. Ez a kis játszadozás mindössze a ballada zeneiségéből született, ahogy elkapva a ritmust hirtelen azon kaptam magam, hogy rakosgatom a szavakat egymás után... és többé nem volt megállás. A megfáradt írói elme és a hitelesség jegyében unalomig ismételt részek szerelemgyermeke fentebbi címkék között megtalálható. Meg itten is. :)