II. - A bátorság ára

„Fear will never shout you down,

It only wakes you up.”

(Arshad)

- Mi a szar?!

- Pont az. – Egy végtelenül kimerült pillantással figyeltem Aizen eltorzuló arcát, ahogy lassan az orra elé szorította a tenyerét, és tüzetesen végigmért. Igen, azt hiszem, erre mondják, hogy elmosott a szarcunami. Szó szerint.

- De miért?

- Anko-senseit kérdezd – morogtam. Én sem voltam sokkal boldogabb a tudattól, hogy a fél csatornát kihoztam magammal a ruhámon, de most már késő bánat nyafogni.

- Nem az – legyintett Aizen, aztán fintorogva legyezgetett egy kevés levegőt maga felé. – De miért ide jöttél?

- Haza nem mehetek, anya megnyúz – dörzsöltem meg óvatosan a nyakamat, és kicsit összerezzentem, ahogy a tarkómhoz értem. Még mindig lüktetett. – És ma már épp eleget kaptam, köszönöm.

- Azt látom – mormogott Aizen, és elnyomott egy ásítást. Hát ja, hajnali fél hat. – De miért ide?

- Mert minden bekarmolásodkor én hozlak haza.

- Nem igaz, közösen Kóval.

- De mindig engem hánysz le.

- Tehetek én róla, hogy te nem ugrasz arrébb? – A tiltakozásával ellentétben Aizen odébb lépett az ajtóból, én meg a szandáljaimat a kinti lábtörlőn hagyva, óvatosan betipegtem, vigyázva, hogy minél kevesebb felülettel érintkezzek.

Nem először jártam Aizen lakásában… valójában már elég sokszor, és nem csak akkor, ha a kelleténél többet ivott, ezért a teleportálása gyakorlati részét mi intéztük az ágyáig. Nagyjából egy éve lehetett, hogy elég lett a fizetése arra, hogy a szokott hazaadott összeg mellett megengedhessen magának egy kisebb apartmant. Tényleg nem volt nagy cucc, csak két helyiség, meg egy fürdő, de tagadhatatlanul saját volt, saját keresetből fenntartva, és a saját nőjét döngette a hálóban. Olyan hamar felnőnek.

- Baszki, orvos látott?! – Aizen kitett egy törölközőt nekem, de ahogy a fürdőszoba sápadt fényébe értem, közelebb lépett hozzám. Lemondóan vállat vontam.

- Persze, a nagyját már csak lemosnom kell, nem vészes.

- Az a nő nem normális – szűrte a fogai közül, mire elnézően mosolyogtam rá, aztán beléptem mellette az apró helyiségbe. Ko értette, látta, miért kellettek nekem ezek az edzések, de Aizen utálta a gondolatát is. Eleinte azt hittem, Anko személyével van baja, de idővel sikerült kiolvasnom az apró rezgések mögött megbúvó tartalmat.

A zuhanytálca aljába dobáltam a ruháimat, hogy minél jobban kiázzanak, amíg én is lefürdök. Mire leapplikáltam és kiszedtem az összes rejtett zseb összes fegyverét, már kész kis kupac díszelgett a törölközőtartó alatt, amin nyugodtan várakozott egy összehajtogatott, világoskék törölköző Aizen sötétkékje, és Hana halvány rózsaszínje mellett. Egy pár másodpercig némán pislogtam az acélhalmaz felé, aztán egy néma sóhajjal beléptem a zuhany alá. A forró víz végigmarta a sajgó tagjaimat, én meg lehunyt szemmel a hajamba túrtam.

Mindannyian egy kicsit máshogy éltük túl az első igazi leckét, de talán Aizen volt a legérdekesebb. Ő változott a legkevésbé látványosan, és ezzel együtt mégis a legnagyobbat. A kétségbeesett, kapkodó próbálkozások után lassan valahogy megtalálta az egyensúlyát, és nem csak elkeseredett pótléka próbált lenni az édesapjának, hanem azon kaptuk magunkat, hogy tényleg, igazi családfővé ért. Nem volt hirtelen vagy feltűnő, de akkor is vissza tudtam idézni, ahogy lépésről-lépésre nőtt fel a szófosó idiótából a férfi, aki pajzs és támasz. Nem felejtette el a humorát, de akkor sem lehetett félrelökni, hogy mennyire felnőtt. Amikor végül pedig megtették a hiányzó lépéseket egymás felé, egyáltalán nem lepődtem meg rajta. Habár én vagyok az idősebb, Aizen nekem olyan, mint egy báty, aki sosem volt, de akkor is tökéletesen meg tudtam érteni, Hana mibe szeretett bele. Az erőbe, a biztonságba, a tartásba. És abba a hatalmas, idióta szívébe. Ami ugyanúgy heggel dobbant, mint a miénk.

Nem volt ordítóan feltűnő, mint az én hiányzó szemem, és nem volt olyan egyértelmű, mint amilyen agresszíven Ko kerülte az emlékezést, de ott volt. A néma törődésben, ahogy terelte a húgait és az édesanyját, a keresetével, a jelenlétével. A az ellentmondást nem tűrő tiltás, amikor Kara ninjának akart jelentkezni. A tiszteletteljes, de határozott kérés, ami inkább csendült parancsnak, a beszélgetés a Hokagével, amiről megesküdtem, hogy nem is létezik, de amitől Hana már egy éve nem volt falun kívül küldetésen. És beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy ide tartozott a helytelenítő pillantása, a tétova érintése a lezúzott vállamon, amikor Anko-sensei edzéseiről jöttem.

Mikor már csak halványan tűnt sárgásnak a víz, ami leázott rólam, a sampon után nyúltam. A mentol végigcikázott az orromon, tisztított, frissített, mint a tudás, amitől jobban értettem. Mindannyian mást hoztunk abból az éjszakából, ebből a sosem gyógyuló, bevarosodott hegből. Aizen azt, hogy félt veszíteni.

- Ennél több szart nem bírsz elrejteni magadnál? – Aizen átlépte a fegyverkupacot, és egy pólót meg egy alsót tett le a törölközők tetejére. Nyelvet öltöttem rá, közben igyekeztem kiöblíteni a hajamból a sampont. A habos vegyszer végigmarta a horzsolások peremét.

- De, van, amit feldugtam, de azt csak szexhez veszem ki.

- Segédeszközöket is gyárt? Miért nem ezzel kezdted, hát rögtön meglátogatom a boltot.

- És még nem is láttad a bilincseket – duruzsoltam, aztán igyekeztem lemosni minden maradék alvadt vért. Ahogy a bőröm szabadult a mocsok rétegeitől, úgy éreztem egyre fáradtabbnak magam. A megkettőzött őrség miatti duplaműszakok nem tetszettek. És Anko-sensei pillantása még inkább nem tetszett. De ha már itt volt előttem a határőrség illetékese… – Mi a franc baj van a határon?

- Kettőt és könnyebbet – sóhajtott Aizen fáradtan, aztán felült a mosógépre, és a falnak dőlve a plafont kezdte tanulmányozni. – Az utóbbi egy hétben állandóan beriaszt a határpecsét, de soha nem észlelünk senkit. Szerintem csak megkergült a sok érkezőtől, de nagyon rá vannak pörögve.

Elkomorulva öblítettem át újra a hajam. Éppen a mi esetünk hozta el a nagy határreformot. Az, hogy bejutott három jounin szintű ninja észlelés nélkül, elég figyelmeztetés volt a vezetőségnek, hogy teljesen újraszervezzék a határőrség rendszerét. Mostanra nem csak megemelték az őrség számát – azzal is, hogy chunin szinttől felfelé kötelező határszolgálat volt mindenkinek –, de kifejlesztettek egy záró pecsétet a külső határvonalhoz. Nem pontosan értettem a pecsételő technikákhoz, de a működési elve a chakra észlelésén alapult. Ha chakranyomat haladt el felette, a pecsét felizzott, és jelzett az őröknek. És ez egy tök jó elképzelés volt, de Aizen már nem egyszer panaszkodott rá, hogy minden szarra bejelez, valamint eléggé meg tudta zavarni, ha egyszerre többen érkeztek.

Márpedig a chunin vizsga miatt most több száz shinobi lépte át napokon keresztül a határt, a pecsét meg lehetett őrülve. De hogy még mindig jelez…?

- Lehet, hogy meghibásodott? – pillantottam bizonytalanul Aizen felé. – Meghibásodhat egy pecsét?

- A tököm tudja – vakarta meg a tarkóját Aizen tanácstalanul. – De egyszerűen nem találunk senkit, pedig mást se csinálok egy hete, csak az erdőben császkálok. Ja, ha esetleg nem tudnád, akkor most szólok, hogy kibaszottul kurva nagy ez az erdő.

Halványan elmosolyodtam, ahogy elkezdtem kiöblíteni a ruháimat, de valami nem hagyott nyugodni ebben az egészben. Onnantól kezdve, hogy felfedeztem Anko-sensei pillantásában a félelmet, az érzés felkúszott a gerincemen és satuba fogta a tüdőmet, minden kis pihét vigyázzállásba rántva a tarkómon. Van az a vészjósló, gusztustalanul nyúlós, nehezen lélegezhető érzet, amikor valaki olyan retteg, akinek nagyon nem kéne. Ha én félek, az egy átlagos hétfő. Ha egy ANBU kapitány fél, ott kezdődik a világvége.

- Valami történt, igaz? – Aizen kérdőn felém pillantott, én meg öntudatlanul is kicsit rászorítottam a mellényemre. A nehéz anyagból barnás szutyok csorgott alá. – Anko-sensei félt.

Aizen pár hosszabb másodpercig hallgatott, aztán elkínzottan felsóhajtott. A tekintetét kerestem, de helyettem megint a plafont nézegette.

- Valaminek kellett történnie, mert baromira fel vannak pörögve. De persze, senki nem mond semmit. Mert a kommunikáció hiánya olyan kurva jól bevált már máskor is. – A hangja a mondat végére vészjóslóan elmélyült, és még oldalról is láttam, ahogy az arany tekintet sötétedett pár árnyalatot. Némán fordultam vissza a ruhakupacomhoz, és mosószert dörzsöltem a tocsogó anyagokba. A heg is tud még sajogni.

- Tipped van?

- Az mindig. – Aizen nagyot sóhajtva dörgölte meg a homlokát, aztán kényelmesen beleásított a fürdőszoba kicsit párás levegőjébe. – De én csak azt tudom, hogy iszonyatosan hosszú hónapom lesz, és egyelőre máson nincs kapacitásom pörögni.

Megértően hümmögve záram el a vizet, és elkezdtem kifacsarni a felsőmet. A chunin vizsga két fordulója közötti egy hónap az edzéseken túl arról is szólt, hogy a falut lassan teljesen elöntötték az érdeklődők. Nem csak a versenyzők hozzátartozói jöttek el ilyenkor, hanem egy csomó random ember is. A meccsek mindig nagy látványosságnak számítottak, betelt az összes fogadó, az utcákon meghatványozódott a zsibongó tömeg, még egy csomó vándor árus is érkezett. Amíg gyerek voltam, az egész forgatag nagyon izginek és színesnek tűnt, szerettem a változatosságot, iszonyúan élveztünk Maekóval órákig bolyongani a különleges portékák között.

Viszont mióta a biztonságért feleltem, megtanultam, hogy ez az egy hónap maga volt a tömény rémálom. Idegen emberek, akiket nem ismertünk, nem tudtunk kellőképpen feltérképezni, rengeteg idegen shinobi, idegen fegyverek, iszonyatos tömeg, amiben bárki könnyen elbújhat, eleve a tömeg, ami pánik esetén a saját halálos ellenségévé válhat, és akkor a meccsek miatti zsibongó feszültséget még bele se számoltam…

Ugyan a lakosság három-ötöde teljesített shinobi szolgálatot – vagy legalábbis rendelkezdett bejegyzett azonosítószámmal –, ilyenkor még ezt is borzasztóan kevésnek éreztem a megfelelő biztonság fenntartásához. És ezúttal nem csak a para beszélt belőlem, az ilyen rendezvényekkor mindenki sokkal feszültebb és kiélezettebb volt. Még Ibiki-sensei is mintha már majdnem változtatott volna a sztoikus emberundorba torzult mimikáján. Mintha. Néha. Már majdnem.

És ha én azt hittem, hogy sok a dolgom, akkor Aizenék meg egyenesen kiprucantak. A határőrség ilyenkor nonstop kint volt, folyamatosan beléptettek, iratot ellenőriztek, őrjáratoztak, csapdákat deaktiváltak, ha a kedves látogatók a fokozott tiltás ellenére is letértek a főútról, és belemásztak egyik-másik biztonsági intézkedésbe. Szerencsés esetben nem egy halálosba. És ráadásul mindennek a tetejében az idei év díszvendége maga a Kazekage.

Azt állítani, hogy Konoha biztonsági hálózata be volt tojva, egy enyhe és elnéző kifejezés.

Átvettem Aizentől a felém nyújtott törölközőt, és óvatosan kiléptem a hűvös csempére. De ez most más volt. Anko-sensei tuti nem az ideiglenes népességszaporulattól parázott. Ez valami más volt. Valami sokkal elemibb, sokkal mélyebbről jövő. Már nyitottam volna a számat, de aztán elég volt egy pillantás az Aizen lehunyt szemei alatt gyülekező karikákra.

Van elég baja így is.

- Ne itt aludj – löktem meg finoman a térdét, közben magam köré csavartam a törölközőt, és a szájvízért nyúltam. Aizen csak egy jóízűt ásított.

- Ez az én lakásom, ott alszom, ahol nekem tetszik. Te itt alszol, vagy hazadzsangázol az alsómban?

- Azt hiszem, Konoha még nem áll készen habtestemre – incselkedtem, aztán hagytam, hogy az erős mentol végigmarja a szám belsejét, és tisztítson és frissítsen. Az összes nyúlós, darabos emléket a fogaim közül. Lemosdani, sebeket bekötözni, és újrakezdeni. Minden ütés, minden lecke formál, mindegyikből tanulni, felállni, tovább. De ez most más volt.

Aizen ellökte magát a mosógéptől, aztán nyújtózkodva ballagott át a sötét nappalin, hogy széthúzza a függönyöket, helyet adva a felkelő nap első sugarainak. Az éjszaka szétfoszlott, új nap indul. De valamiért a fény sem tudott megnyugtatni, mert az érzés ott karistolta a tudatom hátulját, és ott hangyázott a gerincem tövénél. Ahogy átvetettem a víztől sötétzöldnek tetsző mellényt a szárítón, a rúd finoman meghajolt a súly alatt, én pedig az újra felsajduló állkapcsomhoz kaptam.

A sötétnél sokkal durvább dolgok várnak odakint, Nara. El sem bírod képzelni, milyen kibaszott beteg ez a világ.

Az ujjaim rászorultak a fájós csontra. Valami történt. Valami jön. És nem lesz rá tekintettel, ha félek tőle.

***

Voltam már néhány furcsa helyzetben életem során. Tényleg. Eleve, Ibiki-sensei mellett nőttem fel, ezen a ponton semmi gusztustalan, meghökkentő, agresszív vagy brutális dolog nem kellett volna, hogy meglepjen. Igazság szerint mostanra számomra a meglepetés fogalmának nem kellene léteznie. Van az a mondás, miszerint készülj a legrosszabbra, reméld a legjobbat. A Tizenkettes csapat kiképzése során ez valahogy átmanifesztálódott a „készülj a legrosszabbra, és ne remélj, mert úgyse” örökbecsűbe. Szóval tényleg, igazán, nem kellett volna, hogy meglepett legyek.

De azért én most mégis meglepődtem.

- Nem teljesen erre számítottam, amikor azt mondtad, megoldjuk.

- Ha kiszámítható lennék, már halott is. – A szememet forgatva állítgattam a fülemben az adóvevőt, és tétován pislogtam az ismerős fém ajtóra. Pontosan tudtam, mi vár mögötte, hiszen emlékeztem a vizsgánkra. Hat év ide vagy oda. Ibiki-sensei motozott valamit a hangok alapján. – Igazítsd meg a csuklódón lévőt.

Kicsit megráztam magam, aztán engedelmesen a szilikon tappancshoz nyúltam. Mindkét csuklómra, a mellkasomra három helyen, és minkét bokámra érzékelőket erősítettünk. Az jobb mutatóujjamra egy másik szerkezetet csíptetett a sensei. Tudtam, felismertem még a kórházból az EKG tappancsait és a légzésfigyelőt, csak éppen rohadtul nem értettem, hogy mit csinálok én most velük.

- Azt reméled, szívrohamot kapok?

- Mindenkinek lehet egy álma. – Nagyszerű. Jó érezni, hogy szeretik az embert. – Hunyd le a szemed, és menj be. Az ajtót csukd be magad után.

Ellazítottam a karjaim, és a kezdődő izzadtságot a nadrágomba töröltem. Annyira megszoktam az elmúlt évek alatt a kesztyűt, hogy végtelenül csúszósnak és ügyetlennek éreztem a kezeimet nélküle, de azért határozottan megragadtam a kilincset, és engedelmesen lehunytam a szemem. A hűvös fém a markomba simult, és az ismerős nyikordulásra emlékek tucatja villant át a tudatomon. Tekercsek, két biztató szorítás a kezemen, sál anyagának hűvöse a szemeim előtt. Mintha egy másik élet lett volna.

Még most is emlékeztem, hogy a küszöb magasabb, és hogy a szoba mélyebben van, mint az előtér, ezért kivételesen nem estem pofára, csak puhán előre léptem. Deszka. Hacsak nem burkolták újra, emlékeztem az ujjaim alatt a kicsit már megviselt fa érdes rostjaira. Ismertem a szobát. Nem volt idegen. A helyzet sem. Mégis ahogy kattant mögöttem a kilincs zárja, a torkom bizseregni kezdett a gyülemlő gombóctól.

- Megvagyok.

- Menj be a közepére. Négy nagyobb lépés.

Egyáltalán nem volt hangja a lépteimnek, és hirtelen nem tudtam, ezért hálás vagyok, vagy sem. Ha nem nyikordul a padló, az elrejti a shinobit. Megtanítottak hangtalanul közlekedni.

De ha nem nyikordul a padló, az elrejti a shinobit. Nem csak engem. A másikat is.

- Kész.

- Nyisd ki a szemed.

A kezeim ökölbe szorultak, ahogy minden egyes izmom megfeszült. Pontosan tudtam, hol vagyok. Pontosan tudtam, mi volt ebben a szobában. Pontosan tudtam, miért vagyok itt. Pontosan tudtam, mit fogok látni, amikor lassan felemelem a tekintetem. Valaki azt mondaná, hogy semmit. De ez nem igaz.

Mert én a sötétet láttam.

Kicsit rándult a nyakam, és vele rándultam én is, ahogy kitágult szemmel meredtem magam elé. A látásunk a fény visszaverődésén alapszik. A szemünk azt fogadja be, ahogy a fény megtörik. A tárgyakon, a formákon. Ezek adják a színeket, az alakzatokat. Ezt mindenkinél jobban tudtam. Ha Nara vagy, az azt jelenti, a fény az ellenséged és a legnagyobb szövetségesed. Megtanuljuk már akadémista éveink elején, hogy melyik napszakokban milyen intenzitással, milyen szögben, hogyan törik a fény. Megtanuljuk, mekkora árnyékot vet, és milyen pozícióból milyen irányba. Az árnyék a fegyverünk. Emiatt következésképpen mindenki azt hiszi, a sötét is. Pedig ez óriási tévedés. Egy Narának két dolog a legnagyobb ellensége.

Ha túl sok a fény. És ha egyáltalán nincs.

Nyelni próbáltam, de a kényszer csak szárazan hördült a torkomban. Kiengedtem az ujjaimat, aztán újra ökölbe feszítettem, és kicsit toporogtam egy helyben. Semmi sem rezdült, semmi sem moccant, és csak a saját, reszkető lélegzetvételeimet hallottam. Nekem mindegy volt, ha nincs árnyék. Nem használtam. Sosem tudtam. Talán mert minden porcikámtól sikoltva idegen a sötétség. Amikor nincs fény, ami mutasson, ami feltárjon, ami beburkoljon, akkor jön a másik. Ami szétárad bennem, mint a méreg, lassan és fullasztóan, és rátelepszik a tudatomra és a tüdőmre, és izzadság csordul a halántékomon.

A sötétben minden ugyanúgy ott van. Csak te nem látod. Tehát a sötétben bármi lehet. Bármi.

El sem bírod képzelni, milyen kibaszott beteg ez a világ.

Ahogy valami reccsent, olyan ütemben fordultam a hangra, hogy hallottam kattanni a térdemet. Hiába kerestem bármi értelmeset, csak a folyamatosan gyorsuló szívemet érzékeltem, ahogy a fülemben dobolni kezdett a vér. Ismertem ezt a termet. Hatszor tizenkettes. Hetvenkét négyzetméter. Ismertem, hogy a fal mentén…

És nem ismertem. Hatalmas. Nem jártuk be az egészet. Nem ismertem, van-e máshonnan bejárata, lejárata, szellőzője, várt-e valaki eleve bent. Vagy valami.

Hiába próbáltam mélyeket lélegezni, a tüdőmbe is beszivárgott és szétáradt, és nyúlt és fullasztott, mint a sűrű, ragadós vér, ami gurgulázott a torkom hátuljában, és valami a karomhoz ért, mire elrándultam, mert nem tudtam, hogy csak a hajszálam, vagy pókháló, vagy valami, ami értem nyúl, és megragad, és nem ereszt, és szorítja a szívem, a mellkasom, a torkom, szorítja a tudatom, és üvölt és szűköl bennem, hogy kifelé, kifelé, kif…

Olyan elemi erővel vakított el a felvillanó, mindent betöltő fény, hogy a szememhez kaptam, mert olyan fájdalom cikázott végig rajta, mintha kiégett volna a helyéről. A könnyek végigmarták az arcom, ahogy próbálták védeni a szaruhártya érzékeny felületét a bántó hatástól, az éles lámpafénytől, ami…

Fény. Fény!

Reszketve, zihálva, hunyorogva próbáltam bármi értelmeset csinálni, de csak kapkodtam a fejem, és a karomba martam, ahol az érintést éreztem korábban, és próbáltam levegőhöz jutni. De hiába volt körülöttem világosság, az üvöltő csend sípolt a füleimben, a tüdőmben még mindig gomolygott és nyúlt a sötét, szétterjedve és eltorlaszolva a torkom, és a nyelvem hátulján keserűen és fémesen sejlett fel…

Egy határozott szorítás durván lenyomott a földre, és a vállaimnál fogva odaszegezett. De mielőtt küzdeni kezdhettem volna, csak megragadta a fejem is, hogy ne tudjak mozdulni.

- Nézz körül. – A tudatom peremén érzékeltem, hogy ismerem a hangot, de valami blokktól képtelen voltam rájönni, ki az. Mintha egy tejüvegen át dörömbölne és parancsolna. – Öt dolog, amit látsz. Halljam! Sorold!

Még mindig alig láttam, színes foltok táncoltak a szemem előtt, de olyan erővel utasított a hang, amit egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Öt dolog, amit látsz. Amit látsz…

- A kezem – nyögtem, a hangom elfulladt, a tüdőm levegő után sikított. Tovább, nem elég. Felkaptam a pillantásom. – A deszkapadló. Ott egy… egy repedés. – A tekintetem tovább siklott, és lassan kezdtem felfogni a termet, ami egyáltalán nem volt üres. Fehér falak. – Ajtó – nyögtem, és minden szóval kicsit könnyebb volt lélegezni. – Egy ágy. Meg mellette asztal.

- Jó. – A kar kicsit határozottabban ülésbe rántott, és ismerős volt a durva, de stabil érintés is. – Négy dolog, amit meg tudsz érinteni.

A kezem reszketve kapott valami kapaszkodó után.

- Szálka a padlóból – ziháltam, és megráztam magam. A sötét lassan gomolygott kifelé a tüdőmből, mint valami sűrű, nyúlós füst. Tovább kaptam. – Fegyverek – csörrent a tartó a combomon, aztán a mellkasom felé. – A mellényem. – A kar erősebben szorult a vállamra, mire utána nyúltam. Durva szövésű ruhát tapintottam, és erős, inas bőrt. – És te.

- Három dolog, amit hallasz. – A hang átszivárgott a tudatom tejüvegén, és képek ezreit hívta elő. A szívem lassan csitult.

- Te – sóhajtottam, és előrebukott a fejem, ahogy Ibiki-sensei szorítása enyhült. – A légzésem. A neonlámpa vibrál. Kezd kiégni.

- Két szag, amit felismersz.

- Izzadság és por. – Már gondolkoznom sem kellett, ahogy lassan kezdtem visszanyerni az uralmat a légzésem felett. Megnyaltam a kicserepesedett ajkaimat, és a ruhaujjamba töröltem az arcom.

- Jó. És egy valami, aminek érzed az ízét.

- Nyál. – Lassan, óvatosan a sensei felé fordultam, aki megemelte a szemöldökét. – Ez mi volt?

- Úgy hívjuk, földelés. – Ibiki-sensei kényelmesen feltápászkodott, mire követtem a példáját. A gyomrom még mindig remegett, de a tagjaimnak már ura voltam. – Bármilyen szituációban, amikor elveszted a kontrollt. Pánikroham, flashback, genjutsu. Segít beazonosítani, hol vagy, hogy egyáltalán vagy. – Megindult az ajtó felé, és magával intett, mire szó nélkül követtem.

Földelés. Öt dolog, amit látsz. Négy dolog, amit meg tudsz érinteni. Három dolog, amit hallasz. Két dolog, aminek érzed a szagát. Egy dolog, aminek az ízét. Mind az öt érzékszervet felvonultatja, és csökkenő elvárásokkal, ahogy te is nyugszol meg. Mintha csak számolna vissza a csillapodásig. Döbbenet, mi mindenre van már módszer. Jegyezd meg. Úgy hiszem, kelleni fog még.

A sensei végül egy kisebb helyiségbe kalauzolt az alagsor másik oldalán, amerre eltűnt annak idején a vizsgánknál is. Egyszerű kis irodának tűnt, még egy kis pinceablaka is volt, amin jött be némi fény. Monitorok, iratok, székek. Már szinte… normális.

- Ez áll a kínzókamrák mögött? – léptem be tétován. – Szinte illúzióromboló.

- Vért a saját irodámban szívok. – Ibiki-sensei lehuppant az egyik székre, aztán a másik felé intett. Engedelmesen leereszkedtem rá, aztán az intése nyomán elkezdtem leapplikálni magamról az érzékelő tappancsokat. A sensei közben megnyomott pár gombot, aztán egy hosszú, piros négyzethálós papírt vett elő, amin éles, fekete sáv szántott végig, különböző mintákat rajzolva. Már felismertem az EKG leletét.

- Ez mire kellett?

- Nézd meg – terítette ki elém. – Így néztél ki, mielőtt bementél a szobába. Szaturáció, légzés, minden normál. – A kis négyzetre mutatott a papír felső sarkában, ami apró számokkal hirdette a határértékeket. Kifejezetten érdekesnek tűnt, sosem értettem pontosan, hogyan kell leolvasni a villámhoz hasonló vonalkákat.

- Izé… klassz? Nem vagyok szívbeteg? – tippeltem, mire a sensei csak kedélyesen tarkón vágott, és előkeresett egy másik lapot, amit az első alá illesztett.

- És így, amikor ki kellett nyitnod a szemed.

Egy jó pár másodpercre néma csend költözött a helyiségre, és csak a gépek halk zúgását lehetett hallani. Döbbenten bámultam a két szögesen ellentétes folyamatábrát. Az alsó papíron olyan élesen és hevesen cikázott a vonal, hogy csodáltam, hogy nem tört el a gép. Minden határérték felső tartományát verdesték az adatok, és lassan kezdtem azon elmélkedni, hogy nem nyúltam ki ténylegesen egy infarktusban. Vagy kihordtam volna lábon…?

- Ez… menő – böktem ki, mire a sensei felsóhajtott, de előrébb dőlt.

- Van bármi fogalmad, minek vizsgáltuk ezt meg?

- Mert imádsz megalázni?

- Nem. Csak. – Laposakat pislogtam rá, mire kényelmesen hátradőlt, és karba fonta a kezeit. – Azzal jöttél ide hozzám, hogy segítsek megtanulni legyűrni a félelmedet. Igaz?

- Kezdek kételkedni, hogy jó ötlet volt – motyogtam az orrom alá, mire sípcsonton rúgott.– Jó, igen, igaz.

- És mit gondoltál, hogy fogjuk csinálni? – érdeklődött csevegő hangon. – Van valami csodaturmixom? Gyógy terápiám? Ráolvasok? Kézrátétel…?

Egy kicsit csak csendben ücsörögtem, mert… jogos volt. Egyáltalán nem gondoltam bele, hogy mi lesz a megoldása. Én csak megszoktam, hogy ilyenekkel Ibiki-senseit kell zaklatni, mert ő ért az emberi lélekhez meg elméhez. Ez az ő szakterülete. Én csak jövök a problémával, és ő majd mondja a tutit. Ez meg…

- Ugye nem gondoltad, hogy ez úgy működik, hogy mondok valami receptet, és te mész boldogan? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét, mire rajtakapottan haraptam az ajkamba. Hát… de? – Ugye nem hitted, hogy ezért nem kell dolgoznod?

- Most nem mindegy, mit hittem? – mordultam fel elégedetlenül, és idegesen összefontam a karjaimat a mellkasom körül. – Mondd, mi jön, nem kell ez a cirkusz.

- Cirkusz. – Van az a hangsúly. Ami csendes, de vészjósló, felkúszik a gerinceden, és te már tudod, hogy elbasztad. Na, itt is van. Tétován felpillantottam a sensei szemeibe, aki jegesen állta a tekintetem. – Szóval azt gondolod, mindez egy cirkusz.

- Nem ezt…

- Ez egy cirkusz – emelte meg az alsó EKG-t Ibiki-sensei, mire fájdalmasan rándult a gyomrom. – Ez, hogy elég betenni egy sötét szobába, és majdnem beledöglesz. Hogy felnőtt, shinobi létedre olyan elképesztően rettegsz egy annyira egyszerű és természetes dologtól, mint a sötét. Hogy ninjaként, Naraként, akinek az árnyék a szövetségese és fegyvere, te annyira félsz a sötéttől, hogy egy cselekvőképtelen, remegő térdű hisztigépet gyárt belőled. Ez. – Undorodva dobta el a papírt, ami lassú, kényelmes ívben szállingózott le a lábaim elé. – Na, ez cirkusz.

Lángolt az arcom, és égtek a szemeim, és még jobban feszített valami odabent, mert igaza volt. Nem megalázott, nem csak úgy gúnyolódott, hanem igaza volt. Remegő térdű vakarcs voltam, nem shinobi. Még hogy pajzs… még hogy védeni… még hogy…

- Vedd fel – vakkantott rám durván, mire engedelmesen nyúltam utána. A vékony papír idegen tapintásúnak hatott, a durva fekete vonalak pedig olyan erővel szelték át a lapot, mint egy ítélet. Nem fog menni. – Annyira elemien rettegsz. Ezt kikapcsolni nem lehet.

Megsemmisülve gubbasztottam ott, én, és a szívem árulkodó lenyomata. Ott volt benne minden. Állhattam egyenesen, dughattam bármennyi pengét a ruháimba, lehettek bármilyen trükkjeim…

Nem csupán jutsu és fegyver. Hanem szív és akarat.

És az én szívem gyenge volt, gyáva és félt. És ez itt volt, a kezembe nyomtatva, feketén-fehéren. Gyáva. Fél. Retteg. Gyenge.

- Barátkozz össze ezzel – intett felém a sensei. – Mert ezt fogod használni.

Azt, hogy gyenge és… na ácsi.

- Mármint hogy mi? – pislogtam fel rá értetlenül, mire elvette tőlem a lapot, és megint az asztalra terítette.

- Mit látsz?

Bambán meredtem rá, mire türelmetlenül belerúgott a székembe.

- Mit látsz?!

- Hiperventilláló szívritmust – nyögtem ki végre engedelmesen. A sensei bólintott.

- Mi okozta?

- A félelem.

- Mi a félelem?

Egy kicsit megakadva pislogtam rá. Kezdett a beszélgetés egy olyan irányba elmenni, amire végképp nem számítottam. Hogy is volt, hogy nekem a meglepetések már…

- Hát… hát az egy érzés, ami…

- Az ég áldjon meg – forgatta a szemeit a sensei. – A tankönyvi dumát kérem. Mi a félelem?

- A félelem egy alapvető válaszmechanizmus bizonyos ingerekre, mint például a fájdalom vagy a veszély. – Olyan automatikusan ontottam az információt, hogy csak akkor fogtam fel, hogy beszélek, amikor már a mondat végén jártam. De ez van, ismerte a varázsszót. Tankönyvi adatok, Shinamori a neved. – Élettani hatásai leginkább a harcolj-vagy-menekülj parancs mentén váltódnak ki, úgy mint az izmok megtelnek oxigénnel, a test adrenalint termel, és felkészül az azonnal vészreakcióra.

Ibiki-sensei kedélyesen intett egyet.

- Na, és akkor most fel is fogtad, amit mondtál?

- Őőő… – Tanácstalanul próbáltam összegezni az elhangzottakat. Melyik mozzanat lehetett az, ami jelen esetben fontos…? Vészreakció. Jó. És?

A sensei egy pár másodpercig várakozóan nézett rám, aztán lemondóan lehunyta a szemét, majd határozottan a vadul felvázolt EKG-ra bökött.

- Amit itt látsz, az színtiszta energia – közölte tárgyilagosan, mire finoman kitágult a szemem. Hogy az a… – Adrenalin. Mit csinál az adrenalin?

- Tágítja a szívizmok, az agy és a máj ereit, növeli a keringő vér mennyiségét, ezáltal gyorsabb oxigénellátást biztosít mind az agynak, mind az izmoknak, valamint növeli a vércukorszintet, ezzel energiát termelve – motyogtam legyőzötten, amikor végre kezdett összeállni a kép. – Ezen felül beindítja a chakratermelést, amely ugyan a vésztartalékokból áldozva, de megnöveli a felhasználható mennyiséget.

- Megy ez – gúnyolódott a sensei, mire behúztam a nyakam. Hirtelen minden kitisztult. Amikor a szívem őrült tempóban ki akart törni a mellkasomból, valójában… – Amikor félsz, a szervezeted megtermeli a szükséges anyagokat, hogy teljesíts. Jobban, erősebben, mint bármikor. Készen kapod az anyagot hozzá. – Ibiki-sensei mélyen a szemembe nézett. A tekintete parancsolt. – Te pedig megtanulod, hogyan használd arra, amire neked kell. Nem menekülni. Hanem harcolni.

Egy ideig csak csendben meredtem rá, és próbáltam megtalálni a hangomat. Nem azt fogja megtanítani, hogy ne féljek, mert azt nekem nem lehet. Hanem azt, hogy használjam. Használjam a félelmet.

Hirtelen suhant át egy kép az emlékeim falán. Sötét erdő, és narancsosan ropogó tűz, lángok fénye fest fáradt árnyakat az arcára, de a tekintet, ami tanít és elvár és követel, a tekintet ugyanaz.

A félelem lehet gyengeség. De lehet erő is. Csak rajtad múlik, melyik lesz.

Ahogy végigrohantak a pillanatok a szemem előtt, hogy visszatérjek a jelen irodájába, egészen beleszédültem. Évek. Egy fél élet. Annyi minden… és annyi mindenen át, végül csak ott vagyunk, hogy igazat mondott. A remegő térdű vakarcsnak a határ erdeiben. És a rettegő chuninnak az irodájában. Az alagsorban, ahol a vizsgánk zajlott. Egész belerészegültem a gondolatba. Minden kör véget ér. Ott nyílik, ahol zárul. Ha azt is hittem, csak beszél össze-vissza, vagy csak fel akar dobni…

Határozott csettintések az arcom előtt fél centire.

- Nara, fókusz!

~~~

Amikor először simult a jounin mellénye fölé a terepszínű köpeny, már akkor megmondták. Mindenki kötelességének érezte felvilágosítani a zöldfülűt, a friss husit, az újonc kapitánykánt, mi a dörgés a határon. És Aizen hallgatta, és hallgatta, és bólogatott, a megfelelő helyeken pedig igyekezett elborzadni. Hogy a határ nem kislányoknak való. Hogy ez a magányos farkasok sportja. Hogy ők Konoha szűrői. Hogy majd meglátja, milyen elképesztő dolgok akadnak fenn ezen a bizonyos szűrőn. Hogy védelmi bástya és pajzs. Hogy majd megtanulja, hogy nem számít, mit látott már, mert mindennél van durvább.

Aizen hitte is, meg nem is. Aztán jöttek az évek meg a tapasztalat, és látta, hogy van ebben igazság. Sok rondát látott ötven kilométerre az otthon kapuitól. Sok elképesztő történetet, a röhejes próbálkozásoktól a vérre menő veszélyig. Temetett el bajtársat, és hozták vissza a sebeit puszta kézzel szorítva a kórházba. Most már nem volt kezdő. A legtöbb dolog nem lepte meg. Komolyan, Morino Ibiki kezei körül került ki, mégis mi olyan szelete lehet a világnak, ami számára is döbbenetes…?

A köpenye lágyan lebbent a langyos szellőtől, ami gyomorforgató szagot hozott. Nem csoda, hogy Hana kiszúrta. Az ő szemébe is könnyeket csalt az orrfacsaró bűz.

Hallotta, ahogy Hatei hátrarándul, és lehányja a falat. Érezte a kitartott karja mögött, hogy Hana finoman remeg. De ő csak előre nézett, a sikátor mélyére, amit nem világított be utcai lámpa, csak a telihold sápadt, vészjósló fénye. A betegesen fehér sugarak takarásában egy nagyobb darab lassan levált a mocskos falról, és puhán cuppanva a porba hullott. Hana megnyikkant mögötte.

Egy hónapon keresztül szinte haza se járt, csak kint strázsált a határon, és folyamatosan ellenőrzött, iratokat kért el, beengedett, csapdákat állítgatott. Nem is emlékezett, mikor aludt utoljára két óránál többet egyszerre. Nem teljesen ilyesmi fogadtatásra számított, amikor végre átlépte a kaput. Nem arra, hogy az egyik embere halott sápadtan ragadja meg a karját.

Kapitány, ezt…

A forróságban kiszikkadt föld már hálásan beitta a sötétbarnává dermedt vért, ahogy az emberi cafatok felismerhetetlenségig torzulva festették a halál morbid kollázsát a sikátor falaira. Aizen lassan közelebb lépett, de a szandálja alatt a por és vér keverékében valami ismeretlen csikordult.

Ahogy letérdelt, és az ujjaira kente a masszát, a kristályok finom karistolására megállt benne az ütő. Valahol egy kutya vonyított, és ő lassan felsandított a szomszédos hotel ablakára, ahol a sunai címer hirdette a különítmény megszállását. Az ujjai alatt véres homok csikordult.

Mert mindennél van durvább.

-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-

A fejezet elején szereplő idézet az Arshad - Shatter című dalából származik, és magyarul nagyjából ennyit tesz:

A félelem sosem fagyaszt le,

Csak felébreszt.