II. - Vegyük fel a fonalat

„Here we are, we’ve just began,
And after all this time our time has come.
Yeah, here we are, still goin’ strong,
Right here in the place where we belong.”
(Bryan Adams)

Nem volt elég gyors az ütésem, már megint úgy csusszant el előlem, mint valami kígyó. Szabad szemmel szinte lekövethetetlenül gyors. Pláne egy szemmel. Nem baj, nem baj, emlékezz. Ha nem látod, még mindig van négy másik érzékszerved. Figyelj, koncentrálj, legyél itt fejben, sehol máshol. Lendülettől súrlódó levegő, jobbról kerül, az nem jó, az vakfolt, fordulj rá, ne mutasd a hátad. Szandál alatt csikordul a por, akkor fékez, kitámaszt, stabil pontot keres, akkor támadás jön, de merről, basszus, merről…?!

Koncentrálj, ne pánikolj, koncentrálj. Csilingel egy fémes hang, ez nem fegyver, magasabb, táska záró csat, új eszközt vesz elő, és húzódó damil hangja… Megvan!

Az utolsó pillanatban tettem a kezem a nyakamra, ezzel elkapva a fojtásnak induló hurkot. A vékony, de erős damil még a kesztyű anyagán keresztül is a tenyerembe vágott, ahogy rámarkolva előre rántottam, a zsinórnak hála őt magát is. Nem kell szépen játszani, csak hatásosan. Ahogy felém lendült, egy határozott ütés hátra, csípőből indítva, könyökkel, szívcsúcsra. A könyököm tompán puffant a bordáin, mire elégedetlenül felszisszentem. Mellé. A franc…

Egy pillanatra elvakított a belém hasító fájdalom, ahogy a két ujját a szemgödröm felső részébe mélyesztve hátrarántott, közben kirúgta a lábaimat alólam. Csak fél kezem volt szabad tompítani az esést, de ez nem jó, ha két vállra fektet, gyakorlatilag vesztettél, megint hiba. Inkább éreztem, mint láttam, ahogy a teste fölém nehezedik. A lengőbordám reccsent egyet a térde nyomán, minden levegő kiszorult a tüdőmből, és a felkavarodott por betolult az orromba. Hallottam azt a jellegzetes fémes surranást, ami az előrántott acéllal jár, de a saját fegyvertartóim beszorultak alám, és nincs más, csak a puszta kezem…

Ohó.

Hátrafeszítettem az öklömet, ahogy az érintésem nyomán a vékony kis penge hűvöse végigszántott a csuklóm mentén, én pedig megragadtam a tarkóját, a hajánál fogva közelebb rántottam, és egy határozott mozdulattal felé vágtam.

Nem tudtam volna pontosan megmondani, az elakadó levegőjének a hangja, az arcomra spriccelő meleg vér, vagy a jellegzetes, nehézkes érzés érkezett először, amikor a penge megakad az emberi hús és szövetek alkotta védőhalmazon, de nem is számított. Mert amint a kis rejtett késem végigszántott a torkán, máris enyhült a szorítása, és én könnyedén átfordíthattam magunkat. A tüdőm szinte sípolt a boldogságtól, ahogy újra elöntötte az oxigén, én meg a vértől és izzadságtól sárrá keveredett por ködén át igyekeztem lebámulni rá. Valami diadalmas érzés ömlött el a mellkasomban, ahogy a szorítása elernyedt a karom körül. Győztem! Lenyomtam! Én…

A szemeim rémülten kitágultak, és a szabad kezemmel a nyakához kapva igyekeztem elszorítani a vérzést. Basszus, basszus, basszus…

- Anko-san!

Automatikusan leszálltam a tanáromról, hogy odaengedjem a hozzánk rohanó medikust, de közben rémülten bámultam az egyre sápadó arcát, és a rejtett pengét a helyére csúsztatva, a másik kezemmel is igyekeztem elszorítani a lüktető vágást.

- Sajnálom, sajnálom! – nyüszítettem a nyakamat behúzva, és közben próbáltam kitalálni, hogy Anko-sensei tényleg valami elismeréssel néz rám, vagy csak szimplán nem kap levegőt az orrán és a száján kitóduló vértől. Sanszosan inkább az utóbbi.

Amikor három éve Ibiki-sensei kijelentette, hogy tud nekem valakit, aki majd megtanít mocskosan harcolni, én naivan azt hittem, ugyanolyan edzésritmust fogunk követni, mint Gai-senseijel. Mármint… oké, nem pontosan ugyanolyat, mert bozontos szemöldökű tanárom módszerei meglehetősen egyedinek számítottak széles e világon, de azért úgy képzeltem, az új mesterem se lesz annyira eltérő. Közelharc, új technikák, sok gyakorlás, meg fegyverek, ahogy Ibiki-sensei beharangozta, aztán ennyi. Nos… igazság szerint akkorát nem is tévedtem. Csak éppen kihagytam a képletből, hogy ha azt hittem, Gai-sensei őrült, Ibiki-sensei meg szadista, akkor Anko-sensei egy pszichopata.

Hátrébb húzódtam, ahogy megéreztem a kezeim környékén azt a jellegzetes, finoman melengető érzést, amit a gyógyító chakra hordozott magával, és inkább előkerestem némi gézt a mellém dobott orvosi táskából a tanáromon ügyködő medika számára. Anko-sensei már az első órán kijelentette, hogy, idézem, ”Itt nem szarral gurigázunk.” Azt vallotta, hogy sosem fogom megtanulni ténylegesen a harc alapjait, ha folyamatosan kímél és visszafogja magát, ezért aztán minden ütést, minden vágást, minden támadást élesben, teljes erővel gyakoroltunk. Mindig hívott magával valamilyen medikát, így bármilyen sérülést is szereztünk – pontosabban az esetek zömében szereztem én –, azt azonnal ellátták. Megszámlálni sem tudtam, az elmúlt három év alatt hány csonttörésem, vágásom, szúrásom, agyrázkódásom vagy belső vérzésem volt, a kórházban már az összes sürgősségis nővérrel összetegeződtem. De bármilyen szadista, helytelen, pszichopata is volt ez a módszertan, azt el kellett ismernem, hogy működött.

Apránként és nagyon kis lépésekben, de idővel elkezdtem én is felfedezni a változásokat saját magamon. Azáltal, hogy Anko-sensei nem kímélt, és tényleges, igazi harcot folytatott velem, kikényszerítette belőlem, hogy minden egyes érzékemmel ide koncentráljak. Lassacskán, lépésről-lépésre, de kinevelte belőlem a pánikot, a húzódozást, a menekülési reflexet, és átformálta gyors, szinte automatikus reakciókká. Addig gyakorolt velem, míg végül bizonyos védekező mozdulatok reflexekké váltak, míg már nem féltem visszaütni. Vagy esetünkben visszavágni. Jó mélyen.

- Maradjon fekve, sok vért vesztett! – Szegény medikusunk eleve vesztes helyzetből indult, ahogy Anko-sensei leintette, és csak azért is nekiállt feltápászkodni. Automatikusan nyúltam volna a karja alá segíteni a folyamat végrehajtásában, de olyan gyilkos pillantást lőtt felém, hogy inkább csak tétován magam elé emeltem a kezeimet. Anko-sensei végül megdörzsölte a még haragos vörös, éppen csak összezárt sebet, kiköpött egy adag véres nyálat a földre, és szélesen rám vigyorgott. A fogai fehérje alig látszott ki a vöröses hab mögül.

- Meg kell mondjam… – Megköszörülte a torkát, de ez nem sokat segített a hangja reszelős, erőtlen mivoltán. Szóval megtaláltam a hangszalagját is. Fasza! – Le vagyok nyűgözve, taknyos.

- Esküszöm, hogy nem akartam! – védekeztem kétségbeesetten, mire csak tarkón vágott. Felszisszenve dörzsöltem meg a fájós pontot. Basszus, elvileg most vérzett el félig, honnan van ennyi ereje?!

- Már kezdtél úgy tűnni, mint aki nem akar meghalni, ne rontsd el a pillanatot! – dörrent rám, mire engedelmesen visszaültem a sarkamra, és megdörzsöltem a lengőbordámat, ahol, ha jól sejtettem, Anko-sensei térde nyomán hamarosan egy szép lila folttal leszek gazdagabb.

Igazság szerint tényleg nagyon sokat köszönhettem neki. Még a fájdalomküszöbömet is kitolta, és fokozatosan, de gyorsabbá, fegyelmezettebbé tett. Egyáltalán alkalmassá arra, hogy túléljek a harcmezőn. Már nem voltam olyan reménytelenül védtelen, mint amikor először a kezembe nyomták azt a mellényt, amin most az ő vére folyt végig. Egy másik ninját faragott belőlem, és ezért járt neki a hála. Akkor is, ha néha másra sem vágytam, csak hogy hagyjon végre békén. Ami igen ritka ünnepi pillanatnak minősült. Mert hogy Anko-sensei edzésprogramjának a szerves részét képezte, hogy a megbeszélt edzéseinken kívül is random helyeken és időpontokban támadott meg. És amikor azt mondom, random, azt szó szerint értem, kaptam már meglepetés közelharcot vásárlás közben, a házunk előtt, egyszer még egy küldetésről hazafelé is, amikor még át se léptem a kaput. Azt állította, hogy ezzel tesz éberebbé, de szerintem csak élvezi, hogy rendszerint ezekből a párharcokból nem én kerülök ki győztesen. Említettem már, hogy Anko-sensei pszichopata?

- El kell mennünk a kórházba – közölte a medikus ellentmondást nem tűrő hangon, mire Anko-sensei csak felhorkantott.

- Faszt.

- Anko-san, a vérveszteséget nem tudom csak chakrával pótolni, és…

- Mi volt ez, taknyos? – intett maga mellé a méltatlankodó orvost tökéletesen figyelmen kívül hagyva. Engedelmesen odanyújtottam a karomat. Könnyű kis acélból készült penge, mindössze két, strapabíróbb bőrszíjjal rám erősítve, a csuklómnál egy szimpla, zsilipelvű zárszerkezettel. Egyszerű volt, mint a faék, de talán éppen ezért hatásos. Anko-sensei egy ideig csak forgatta, nézegette a karom, és elgondolkozva hümmögött közben. Megemeltem az egyik szemöldököm.

- Értesz is hozzá, vagy csak úgy csinálsz?

- De elkanászodtál – hunyorított rám derűsen, aztán visszafordította a pillantását a rejtett pengére. – Ügyes kis ketyere, de túl könnyen kiereszt. Találj ki hozzá valami jobb zárszerkezetet.

- Eddig nem volt vele semmi baj – meredtem le a bőrszíjak és acél alkotta új legjobb barátomra, de Anko-sensei leintett.

- Az nem biztosíték, egyszer bénábban szorítod ökölbe a kezed, és már le is buktál vele. Tudod a szabályt.

Beletörődve sóhajtottam, aztán előtúrtam egy zsepit, hogy megpróbáljam letörölni az arcomról legalább a vér egy részét. Hogyne tudtam volna, Anko-sensei a szó szoros értelmében belém verte. A piszkos harc alapja a váratlan trükk, de a trükk csak addig váratlan, amíg nem leplezed le túl korán. A ninja legnagyobb fegyvere a meglepetés. Meg a megtévesztés. Továbbá a bátorság azoké, akik nem lépnek le az igazság… ja, nem, ez nem Mitarashi Anko, ez az Első Hokage. Aki valószínűleg épp arcon pörög a sírjában a magasztos eszméi ilyen mértékű megcsúfolása végett. Egyáltalán van értelme ennek a mondásnak? Van elég hely forogni egy koporsóban?

- Mára ennyi. – Anko-sensei lassan nekiállt talpra kecmeregni, én pedig minden önfegyelmemet bevetettem, hogy ne ugorjak oda segíteni. Ha létezett valami, amiért kissé elborult tanárom jobban harapott, mint a nyápicság, az az volt, ha valaki róla feltételezett bárminemű gyengeséget. Szóval biztonságosabb nekem fél méteres távolban. – Legközelebbre viszont találj ki valami újat – villantott rám egy még mindig véres vigyort, mire minden szál szőröm égnek állt a hátamon. Alapjáraton se biztató a mosolya, de… – Most már ismerem a kis trükködet. Számítok rá.

- Ez így nem teljesen igazságos – morogtam magam elé. A meglepetés ereje jól csengett, és alapjáraton tényleg működött is, de nem akkor, ha az ember évekig ugyanazzal az ellenféllel nézett farkasszemet. Akinek hozzám képest ráadásul kimeríthetetlenül széles tára volt a maga kis meglepetéseiből.

- Szar ügy, taknyos – intett hátra a válla felett, ahogy imbolyogva megindult kifelé, az oldalán az aggodalmas pillantásokkal őt méregető medikussal. – Te takarítasz.

Egy elkeseredett sóhajjal hordoztam körbe a pillantásom a tágas gyakorlótermen, különös tekintettel a szétjárkált vértócsára. Legalább most nem a sajátom.

***

Nagyot nyújtóztam, ahogy a gyakorlóterem félhomályából átléptem a délutáni napfénybe. Szerettem a nyarat, mert még ha az egyenruha magába is szívta a sugarak minden hőjét, ezáltal egy személyes, hordozható szaunaként funkcionálva, de a napsütés mindig erővel és derűvel töltött el. És valahogy Konoha is nyáron élt igazán. Nem tagadtam, hogy gyönyörűek voltak az őszi színkavalkádban pompázó levelek, és tényleg volt egy hangulata tavasszal annak a csomó virágnak, de nyáron mindent buja zöld borított, és ezáltal én is sokkal inkább védve éreztem magam is, a falut is. Nyáron tűnt úgy, hogy igazán illik ránk a „levelek közt rejtőző” jelző. Ilyenkor a dús lombsátor természetes előnyt jelentett, mert bár éppúgy takarta az ellenséget is, mint minket, nálunk volt a hazai terep előnye.

Elgondolkozva kapargattam meg a mellényemre száradt vörös cseppeket. Mióta chunin lettem, sokkal több falun kívüli küldetésre kellett mennem. Eleinte totál be voltam gyulladva, és nem állítottam, hogy ma már egyáltalán nem féltem – mert helló, Nara Shinamori vagyok, a para a középső nevem –, de apránként a környező erdők minden zegét-zugát megismertem, már a külső határon is túl, egészen a Szél országáig. Teljesen más érzés volt úgy kilépni a kapun, hogy az erdőkben nem a végtelen ismeretlent, hanem a néma szövetségest láttam. Pontosan tudtam, melyik elágazás vezet zsákutcába, ahol könnyedén bekeríthetővé válik az ellenfél, és melyik sziklák alatt bújik meg érintésre is halálos mérget hordozó növény. Itt volt az egész térkép a fejemben, és ezzel behozhatatlanul nagy előnyre tettem szert. Az első, amit Anko-sensei megtanított, éppen ez volt. Minden lehet fegyver, bármit a saját hasznodra fordíthatsz, ha eléggé ismered. És én konohai shinobi voltam. Az erdő pedig a fegyverem.

Lepillantottam a karomra erősített rejtett pengére, és önkéntelenül is elvigyorodtam. Amikor Seichi először mondta, hogy van pár ötlete, azt hittem, csak a sima fegyvereim kialakítására gondolt. Mit tudom én, hogy lehet kényelmesebb bal kezesként is a shurriken, vagy ilyenek. De ehelyett teljesen új dimenzióba helyezte esetemben a fegyver szót.

Még mindig tisztán emlékeztem, ahogy csendben ücsörögte végig vagy egy tucat edzésemet, és csak néha szakította meg a kitartó bámulást azzal, hogy a jegyzetfüzetébe firkáljon. Eleinte borzasztóan zavarban voltam – és nem csak azért, mert igazságtalanul szépen tud nézni azokkal az igazságtalanul szép szemeivel –, mert rettenetesen bénának éreztem magam, és Anko-sensei folyamatos visszajelzései alapján ez nem csupán sanda gyanú volt. De Seichi nem röhögött ki, nem kezdett kigúnyolni, és nem mondott le az egészről. Sőt, úgy egy hónap után leültetett, és kiterített elém vagy háromtucatnyi feljegyzést és tervet. Én meg mind a mai napig keresem az államat, habár ennek már valamivel több, mint két éve.

Seichi mindig is civil volt, és még a távoli családjában sem volt egyetlen shinobi sem, mégis sokkal jobban és élesebben átlátta a harcunk mechanikáját, mint én magam. Pontosan felismerte, és az utolsó kis mozdulatig elemezte az olyan helyzeteket, ahol azért kerültem hátrányba, mert nem tudtam megfelelő szinten irányítani a chakrámat. Talán éppen az kellett ehhez, hogy mint civil, teljesen külső szemlélőként nézett az egészre, talán az, hogy mivel ő maga sem tudott chakrát használni, automatikusan azon gondolkozott, hasonló szituációkban hogy veheti fel a versenyt egy shinobival, nem tudtam pontosan. A lényeg az volt, hogy mikor elém állt, már készen volt a terve, hogyan segít felzárkóznom, méghozzá chakra nélkül. Sosem gondoltam volna, mennyi folyamatot lehet kipótolni némi ügyeskedéssel, és persze iszonyatos mennyiségű kísérlettel és gyakorlással. Nem állítom, hogy minden elsőre sikerült… vagy hogy huszadikra, de minden percét megérte. Sosem tanultam meg a chakrát úgy koncentrálni, hogy felszaladjak egy fára vele, de Seichi kovácsolt a kesztyűimre és a cipőm talpába kapaszkodó karmokat, amikkel bár kétszer annyi izommunkába került, de simán ugyan olyan gyors lehettem, mint bárki más chakrával. Ahol hiányzott volna a plusz tuning az ütésem erejének, ott fém tüskéket, rárakásokat és rejtett pengéket adott, hogy a sebzésem legalább olyan hatásos legyen. Nem, nem tudtam fél erdőket letarolni egyetlen ütéssel, nem tudtam életre hívni egy tucatnyi vízklónt, vagy tűzgolyókat köpködni, és az árnyékom is maximum elfogadható szinten mozdult… de Seichinek hála már nem is lógtam ki. Nem lettem a legjobb vagy legerősebb shinobi, de… de már nem voltam az a védtelen kis vakarcs sem.

Az éktelen sikolyra minden szál szőröm vigyázzállásba vágta magát, én magam meg egy kunait előkapva fordultam a hang irányába. Támadás? Betolakodó? Vagy csak egy pók…? Ninja faluban sose tudhassa az ember. Amikor végül szembesültem a tíz év körüli, halottsápadt kislánnyal, aki félelemtől kitágult szemekkel engem bámult, eszembe jutott lenézni magamra. Amiről rögtön eszembe jutott az a nem kevés vér, amit magamon cipeltem. Abból a sebből, amit én vágtam Anko-sensei nyakára. A gondolat egy pillanatra diadalmas örömmel töltött el, de igyekeztem letörölni az elégedett vigyort a képemről. Nara, fókusz.

- Hé, semmi baj – emeltem fel a kezeimet magam elé, és felajánlottam egy kicsit gyér mosolyt a halálra rémített kislánynak. – Ez nem az én vérem.

A leányzó arca a halott sápadtból egy halványabb zöldre váltott, és reszketve hátrált pár lépést. Beletelt néhány másodpercbe, és a hátam mögül érkező, lassú ütemű, gúnyos tapsba, mire leesett, amit mondtam. Hupsz.

- Ez igazán megnyugtató volt.

- Esküszöm, hogy a fejemben sokkal jobban hangzott – fordultam védekezően Ko felé, aki a fejét csóválva sétált mellém. A lábait több napos út pora fedte, és láttam a szemei alatt a kialvatlanság karikáit. Felvontam a szemöldököm, miközben eltettem a kunait. – Fárasztó küldetés?

- Inkább macerás – rántotta meg a vállát. – Komolyan, ha valaha gyereket akarok, ölj meg. Ha kislányt, támassz fel, és ölj meg újra.

- Ennyire nem lehetett rossz – vigyorogtam rá, és automatikusan megindultam mellette a Hokage palota irányába. Már jó két hete nem láttam Kót, mióta elindult arra a testőrküldetésre, és úgyis útba esett elkísérni. Egykori csapattársam elkínzottan felnyögött.

- Ez nem testőrküldetés volt, hanem óvoda, és a szarabbik fajtából. De komolyan, négy éves kislányokat miért érdekli a szerelem?

- Amiért mindenki mást is – vontam vállat, és játékosan oldalba böktem. – Csak piszkálja a csőrödet, mert Keyko kirúgott.

- Tévedés – emelte meg Ko az ujját, közben elirányított az egyik utcai kúthoz. – Közös megegyezéssel vetettünk véget a kapcsolatnak.

- Azért volt a monokli a szemed alatt – kontráztam rá vigyorogva, mire csak vállat vont.

- Egy úriember hagyja, hogy a hölgy rajta vezesse le a frusztrációját.

- Menten elcsöppenek – gügyögtem neki, aztán a kúthoz léptem, és letornázva a kesztyűimet megnyitottam a csapot. A víz az első pár másodpercben langyosan csordogált a tenyerembe a tűző naptól felhevített fémcsőből, és csak utána érkezett meg a kellemes, hűvösebb verziója. – Különben is, mi volt ennyire iszonyú? Négyéves kisfiúk hadát kellett visszatartanod?

- Nem, baszki, kémkedni utánuk – horkantott fel Ko, mire prüszkölve visszaköhögtem azt a korty vizet is.

- Mit csinálni?

- Ne merj röhögni, mert belefojtalak – morogta sötéten, de nem tehettem az arcomon elömlő egyre szélesebb vigyor ellen. Egyszerűen túl röhejes volt a szemem elé beúszó mentális kép, amelyen Ko egy bokorban gubbasztva igyekezett megfigyelni a földesúr ki tudja hanyad fokú unokahúgának kiszemelt szívszerelmét. – A byakugant nem leselkedésre találták fel.

- Az árnyékbábot se szexjátéknak, ez mégsem akadályoz senkit a klánban – vontam vállat, mire Ko megpaskolta a hajam.

- Tisztelet a kivételnek, ugye.

…oké, öngól. Inkább visszafordultam a csaphoz, hogy alaposan lecsutakoljam az arcom, mielőtt még mélyebben elmerültünk volna a részletekben.

- Egyébként mit csináltál? Disznót vágtál?

- Mondhatni – vihogtam bele a tenyerembe, aztán nekiálltam kiöblíteni a kesztyűimet is. – Átvágtam Anko-sensei torkát.

- Frankón? – nézett rám nagy szemekkel Ko, mire vigyorogva bólintottam. Félredöntötte a fejét. – És te ennek örülsz.

- Nem, nem! – tiltakoztam hevesen, aztán egy pár másodperces hatásszünet után újra beúszott elém Anko-sensei elismerő pillantása, és az az áldott pár másodperc, amíg beszólások helyett csak némán tátogott, és kibukott belőlem egy kuncogás. – Na jó, egy kicsit.

- Magas egek – sopánkodott Ko messze eltúlzott nyávogással, amivel tökéletesen felvette egy hitében mélyen megrendült öregasszony orgánumát. – Hát hová lett az a kis tündéri, beszari kislány, aki bőgött a harc gondolatára is? És most meg élvezi, hogy fájdalmat okoz. Mivé leszel, kegyetlen világ?

- Nem is igaz! – néztem rá kétségbeesetten. Nem, egyáltalán nem élveztem, hogy fájdalmat okozok, ez nem igaz! Ez csak… csak egy apró siker volt. De ezzel együtt majdnem megöltem Anko-senseit. És biztosan fáj neki a seb, és nem is kicsit. Éreztem, ahogy egészen elsápadok. – Szerinted jól van?

- Jaj, ne már, csak vicceltem – intett le Ko, aztán látva az elkeseredett ábrázatomat, megforgatta a szemét. – Hagyjuk már, az a nő olyan, mint egy svábbogár, a feje nélkül is elélne vagy két hétig.

- Amire te gondolsz, az a csótány – kottyantottam közbe, de eddig jutottam, mert valami iszonyatos sebességgel elhúzott mögöttem, aztán már csak a fékezést hallottam, és valaki egész testével nekem vágódott. Nem durván, nem billentett ki az egyensúlyomból, de kétségbeesetten kapaszkodott belém, mintha legalábbis az élete múlna rajta. Gyanakodva próbáltam úgy fordulni, hogy a vakfoltomon kívülre esve felismerjem az új potyautasomat, de Ko lemondó sóhaja megelőzött.

- Már megint?

- Kuss – morrant rá Aizen alig hangosabban, mint a suttogás. – Asszem, a nyomomban van.

Megforgattam a szemem, és visszafordultam a kesztyűim öblögetéséhez.

- Ha jól emlékszem, szag alapján követik az embert. A szagodat is lehagytad talán?

- Baszki – nyüszített fel Aizen, mire Ko megpaskolta a vállát.

- Komolyan, ember, lassan igazán elé állhatnál. Már jó két éve tolod a lányát.

- Mit gondolsz, megvesztem?! – hördült fel Aizen. – Ha megtudja, hogy Hana nem szűz, ez engem elevenen megnyúz.

- Csak a pontosság kedvéért, szerintem tudja – jegyeztem meg félvállról. Aizen kicsit szorított az ölelésén, mire megrándult az arcom. Úgy van, pontosan a sérült bordámat, kicsit lejjebb, még kapok levegőt…

- Akkor nekem végem – nyüszített halkan. Az égnek emeltem a pillantásom, Ko meg kárörvendően felvihogott.

- Yakusho Aizen, jounin kapitány, hölgyeim és uraim.

- Inkább Yakusho Aizen, Inuzuka Hana megrontója – dünnyögtem, mire a szám elé csapta a kezét.

- Ne olyan hangosan! Lehet, hogy itt van valahol.

- Aizen, az ég szerelmére – vakarta le rólam Ko, mire hálásan felnyögtem. Ah, levegő! – Szedd már elő a tökeidet, és állj a csajod anyja elé.

- Inkább elkísérlek jelenteni – pillantott Aizen a Ko kezében pihenő tekercsre. – Mert jelenteni mész, ugye? Ugye? A Hokage előtt csak nem nyírna ki? Ugye?

- De, a Hokage-sama már árulja a jegyeket a nyilvános kivégzésedre – mosolyogtam angyalian Aizenre, aki felháborodottan csapott némi vizet az arcomba, de csak kárörvendően vihogtam. – Popcorn is lesz.

- Szerintetek felkerülhet valaki az AÉV hősök táblájára, ha az anyósa nyírja ki? – merengett Ko, mire Aizen elégedetlenül karba fonta a kezeit.

- Bezzeg ha én basztatlak titeket a sötéttel meg a madarakkal, akkor meg be vagytok sértődve.

- Azokat a szárnyas bestiákat ne keverd bele – emelte meg a mutatóujját figyelmeztetően Ko, majd finoman megborzongott. – Persze, hogy farmon lakott az a drágalátos kislányka. Tyúkok. Kurva tyúkok mindenütt.

- Szerintem ezekkel a szavakkal foglald össze a küldetés körülményeit, biztos vagyok benne, hogy a Hokage-sama értékelni fogja – vigyorogtam Kóra, aki csak nyelvet öltött, aztán nyújtózott egyet, és hátba csapta Aizent.

- Na, haladjunk akkor, én ma még aludni is akarok.

- Te nem jössz? – pillantott rám Aizen, mire megráztam a fejem, és a helyére igazítottam a vizes kesztyűimet.

- Nekem még dolgom van.

- Ja, persze, dolgod – vigyorgott szélesen Ko azzal az eltéveszthetetlenül célozgató stílussal, ami a legperverzebb embert is elpirítaná. Pláne engem. Aizen halkan füttyentett.

- Hogy belejöttél.

- Legalább engem nem akar kasztrálni a potenciális anyósom – mordultam vissza, aztán ártatlan arccal az egyik távoli pont felé böktem. – Jé, az ott nem ő?

- HOL?!

***

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, és visszafordítottam a zárat, egy pillanatra csak lehunyt szemmel beszívtam azt az eltéveszthetetlen poros illatot, és azonnal éreztem, ahogy minden izmom ellazul, és az érzékeim vesztenek a feszes készenléti tartásukból. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon, de az apró fegyverbolt mindig képes volt elérni, hogy teljesen ellazuljak, nem számított, mennyire felspannolva léptem be. Lassan megindultam a pult felé, közben finoman végighúztam az ujjaim a vitrines tárolók szélén. A délutáni napfény vékony kis csíkokban tört át a kicsit maszatos ablaküvegen, hogy a sugarakban láthatóvá váljon a mozgásomtól felkavarodott porszemek tánca. Elmosolyodtam. Minden pontosan olyan volt, mint a legelső alkalommal, amikor beléptem ide. Kicsit úgy tetszett, mintha ezen a helyen megállt volna az idő, hogy ezt a nyugodt érzésbe zárt pillanatot őrizze meg az örökkévalóságnak. Talán paradoxonnak hangozhatott, hogy éppen egy fegyverekkel dugig tömött üzletben találtam meg a belső békémet, de nem számított. Amikor bezárult mögöttem ez az ajtó, mindig olyan volt, mintha a külvilág minden zaját, idegességét, a felelősség súlyát, a folyamatos feszített tempót is kizártam volna. Mintha csak letehettem volna a küszöbön a fegyvert, a páncélt, a shinobit. És az ajtó már csak Shinamori mögött csukódott be.

A mellényem felső zsebébe süllyesztettem az apró kulcsot, és halványan elmosolyodtam, ahogy a pulthoz érve megkerültem azt. Még mindig előttem volt, ahogy minden felesleges duma nélkül csak a kezembe nyomta. Egy kicsit csak visszafordultam, hogy ebből a perspektívából is végignézzek a parányi bolton. Itt állt akkor először, és itt áll azóta is minden nap. Velem szemben, vagy mögöttem, vagy mellettem, de stabilan és megingathatatlanul. Heccelve vagy őszintén, de soha sem lesajnálóan. Ő volt az első, aki úgy nézett a szemtakarómra, hogy nem a szánalmat láttam. Ő volt az első, aki nem a reménytelent látta bennem. Ő volt az, aki jött, tanácsolt, dolgozott, gyakorolt velem, aki látta bennem a lehetőséget. Már nem is tudtam, hogy alakult, hogy végül Seichi a partnerem lett. Inspiráltam, hogy egyre csak újabb és újabb fegyvereket és eszközöket találjon ki, ő pedig ezekkel kipótolta, ahol hiányt szenvedtem. Közösen fejlődtünk, fej-fej mellett. Aztán egy idő után együtt. És már nem csak szakmailag.

Beriasztottam az üzletet, aztán ráérősen fellépkedtem a nyikorgós, öreg falépcsőn. A bolt felett kialakított lakrész nem volt valami nagy, csak egyetlen szoba konyhával és egy ággyal, meg egy parányi fürdő, de nem is kellett több. Nekem a dohos, sok helyen már szú ette falak, a nyikorgós öreg parketta, és a mindenhová odatelepedő acélpor csak ismerős nyugalmat jelentettek. Biztonságot, és…

- Ú, jól áll a piros. Szexi vagy benne.

Mosolyogva Seichi felé fordultam, aki a fürdő ajtajában állva épp egy törölközőt csavart a dereka köré. Nyelvet öltöttem rá.

- Te meg pucér.

- Tagadhatatlan – villantott rám egy vigyort, aztán kihívóan megemelte a szemöldökét. – És? Én öltözzek, vagy te vetkőzöl?

Kuncogva csóváltam a fejem, de már húztam is le a cipzárt, és aztán hagytam, hogy a mellény a vállaimról a földre csússzon, a rejtett fegyverektől hangosan csattanva az ódon parkettán.

~~~

Morino Ibiki sosem volt az az ember, aki közszemlére tette volna az érzéseit. Legyen szó akár pozitív, akár negatív irányba történő kilengésről, igyekezett az arcát mindig a jól ismert, sztoikusan kiolvashatatlan ábrázatában tartani. A ninja egyik legjobb barátja a titokzatosság, márpedig holmi bárgyú vigyorok vagy kósza könnycseppek éppen ezt a nem elhanyagolható előnyt rombolták volna le. Igen, Morino Ibiki határozottan képviselte a nézetet, miszerint a harcmezőn semmi helye érzelmeknek, és személy szerint őszintén hitt abban is, hogy a harcmező határai nem érnek véget a falu kapujánál. Ó, nem. Éppen elég borzalmat látott már ahhoz, hogy a naivitás utolsó szikráit és csírájában fojtsa el. Az egész élet egy folyamatos harctér volt, hol véresebb, hol kevésbé kegyetlen csatákkal, de elég volt egyetlen pillanatnyi elkalandozás, és az ember könnyedén ott hagyhatta a fogát valamelyik kanyarban. Egy bizonyos élettapasztalaton túl az embernek fel kellett ismernie, és el kellett fogadnia a tényt, hogy az élet nem a barátja, annál is inkább egy könyörtelen ellenfél, aki csakis a gyenge pontok felbukkanására vár, hogy lesújtson. És Morino Ibiki nem hagyott esélyt, ó, nem. Ismerte az ellenségét, azt a hálátlan ribancot, és nem fogja megadni neki azt az örömöt, hogy rajta fogást találjon. Nem bizony. Morino Ibiki a tökéletesen kiismerhetetlen arcban hitt. Általában.

Amikor azonban a Hokage kihirdette az újabb chunin vizsgát, és ezzel együtt az idei forduló vizsgabiztosait, még ő sem tudta elrejteni az arcára költöző, elégedett vigyort.

Ó, igen, gyökerek. Morino Ibiki visszatért.

-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-

A fejezet elején szereplő idézet Bryan Adams - Here I am című dalából származik, és magyarul nagyjából annyit tesz:

Itt vagyunk, még csak most kezdünk,

És annyi minden után végre eljött a mi időnk.

Igen, itt vagyunk, még mindig erősödünk,

Pontosan itt, ahová tartozunk.