II. - Tapasztalattal taníts

„See, here’s the bloody, bloody truth
You will hurt and you will lose.
I’ve got scars you won’t believe
Wear them proudly on my sleeve.”
(P!nk)

Az engedelmes sor hosszasan kígyózott a padok között, hogy ne lógjon ki a teremből a vége. Nem csoda. Ötvenhat csapat, az pontosan százhatvannyolc ember. Velünk, felügyelőkkel, meg a két beépített chuninnal együtt összesen százkilencvenegy ember. Meg egy báb. EGY. BÁB.

Idegesen toporogtam a sensei mellett, amíg Kóék osztogatták a számokat. Általános érdektelenség mutatkozott irányomba, én viszont képtelen voltam felfogni, hogy nem szúrja ki mindenki szemét a mellettem ácsorgó, semmibe révedő fakupac. Hogy lehet valami élettelen cucc ennyire para?!

- Sensei… – sompolyogtam végül oda egykori tanáromhoz, de Ibiki-sensei csak egy intéssel belém fojtotta a szót.

- Feltűnt.

Egy kicsit bambán pislogtam rá. Feltűnt. Akkor miért van még mindig itt?!

- Szóval…

- Nem, békén hagyod.

- De miért? – fakadtam ki suttogva, mire a sensei csak megforgatta a szemeit, de nem vette le a pillantását a sorakozó jelöltekről.

- Látni akarom, melyik uralja, és meddig képes rá.

Nem hiszek a fülemnek.

- És ha megtámad valakit? – kötekedtem tovább, közben igyekeztem kifejezéstelen arccal a terem túlsó végébe bámulni. Nem kelthetek általános pánikot. Vagy itt már megint csak én pánikolok…?

De ez egy báb!

- Akkor majd szétszedjük. – Ibiki-sensei rám sandított. – Azt ne mondd, hogy ettől is be vagy szarva.

Jelentőségteljesen néztem vissza rá, mire valami olyan hangot hallatott, ami gyanúsan egy elfojtott, lemondó sóhajra emlékeztetett. Nem értettem, mostanra igazán megszokhatta volna a bátorságomat. Pontosabban annak hiányát.

- Ne hisztizz, inkább hozz neki egy széket.

- Neki?! – meredtem kitágult szemmel a senseire. – Már meg is személyesítjük?

- Nara, csak mozdulj már.

- Írótáblát ne szerezzek neki? – füstölögtem csendesen, mire a sensei csak elismerően biccentett.

- De, tényleg, azt is. – Hitetlen pillantásomra kedélyesen legyintett, mint aki a kezével keltett légáramlattal szeretne minél távolabb juttatni magától. – Lehetőleg még ma.

Összeszorítottam a fogaim, ahogy minden igyekezetemet latba vetve próbáltam semleges kifejezést öltve becélozni a folyosót. A padsorok mellett már ott várakozott a tíz-tíz szék. Tééényleg, rohadtul nem lesz feltűnő, hogy az egyik oldalon több vizsgabiztos lesz. Mégis hogy képzelte ezt a sensei? És egyáltalán…

Kicsit megráztam a fejem, ahogy kilépve a teremből a tanári szoba felé vettem az irányt egy kölcsön szék reményében. A bábmester technika itthon nem volt valami népszerű, személyesen senkit sem ismertem, aki használta volna, viszont a Szél országában annál közkedveltebbnek számított. Amennyiben az emlékezetem nem csalt – és légyszi, drága jó memóriám, egyetlen bajtársam, legalább te ne csesszél ki velem –, chakrafonalakkal irányították a saját maguk által készített, általában fabábokat. Amik dugig voltak fegyverekkel. Meg méreggel. Éreztem, hogy sápadok egy árnyalatot.

A vállamra kaptam egy szimpatikus ülőalkalmatosságot, és visszafelé baktatva kicsit csak lehunytam a szemem. A chunin vizsgák nem csak tényleges megmérettetésként szolgáltak, hanem nem titkolt célkitűzésük volt, hogy a falvak felmérhessék egymás haderejét – legalábbis ami a genineket illette. Márpedig egy falu szervezettsége az oktatásában mutatkozik meg, abban, hogyan készíti fel az utánpótlást, hiszen a jövőbeli esetleges összetűzésekkor már ők állnak majd a csatasor élén. Évente két chunin vizsgát tartottunk, és egyelőre semmilyen szabály nem tiltotta, hogy valaki az összesen részt vegyen, mindaddig, amíg sikerrel nem jár. Ennek megfelelően viszont jelentős életkori és erőbeli különbségek húzódtak a résztvevők között. A szék támlája halkan reccsent a markom alatt, ahogy öntudatlanul is erősebben szorítottam rá. Ugyanazzal a kihívással néz szembe a tizenkét éves, frissen végzett genin, mint a tapasztalt huszonéves. Az egyik jelentkező alig tudja forgatni a kést, a másik meg észrevétlenül bejuttatott egy bábut a felügyelők közé.

Hangtalanul nyitottam be a terembe, és a lassan feltöltődő padok mellett elsurranva észrevétlenül állítottam a helyére a plusz széket. De erről szólt az egész vizsga. Nem az volt a cél, hogy minél több ember átvergődjön rajta, hanem hogy valóban azok kapják meg a kinevezést, akik felnőttek a feladathoz. Még mindig olyan tisztán láttam magam előtt Hiro magabiztos vigyorát, mintha csak ebben a percben is őt figyelném. Hittük mi is, hogy chuninnak lenni dicsőség és izgi melók. Aztán pofán vágott a valóság.

Visszaaraszoltam a többiek közé a katedrára, és ahogy magamhoz ragadtam egy írótáblát és egy ceruzát, lopva végigpillantottam az elhelyezkedő jelölteken. Vajon hányan sejtik, valójában mire készülnek, és hányaknak hiányzik még a józanító gyomros?

A tekintetem Shikamaru után a rikító narancssárga együttesre csúszott, ami nem hogy természetes közegből, de még a padok közül is agresszíven jelezte a viselőjét. Ó, nem. Az a pofon még hátravan. És ahogy az idióta vigyorát néztem, felfordult a gyomrom.

Mert én viszont már tudtam, hogy fájni fog.

Ahogy a terem lassan elcsendesedett, én is a helyemre poroszkáltam, és igyekeztem mindössze egy diszkrét nyüsszenéssel tudomásul venni, hogy természetesen megnyertem a bábut szomszédnak. Lopva a rejtett fegyvereim felé pislogtam, aztán kifújtam a levegőt. Lenyomtam már élő embereket is, egy fadoboz nem jelenthet gondot. Ugye…?

- Elmondom a szabályokat. – A sensei hangjára síri csend ereszkedett a helyiségre, én meg igyekeztem kényelmesebben elhelyezkedni. Nem kellett figyelnem, unalomig átismételtük a pontos menetrendet.

Valójában a sensei által kidolgozott vizsgarendszer a maga szadista módján briliáns volt. Egy egyszerű írásbelinek álcázott komplex kihívás, amely során lehetőségünk nyílik felmérni, extrém körülmények között hogyan képesek begyűjteni és továbbítani a szükséges információt. Kémkedések, felderítő küldetések elengedhetetlen eleme. Ha jobban belegondoltam, valójában a mi vizsgánk is erről szólt, bár ott ezt sosem mondták ki nyíltan. De a hiányos kérdések kiegészítése egyértelműen észrevehetetlen csapatmunkát kívánt, amely során a ninja életének legértékesebb eleme cserélt gazdát: az információ.

A tábla felé pillantottam, ahol a sensei fegyelmezett sorai kezdték betölteni a fekete felületet. A szabályok egyszerűek voltak, és elsőre semmi gyanús nem szerepelt bennük. Tíz kérdés, tíz pont. Minden rossz válaszért levonunk egy pontot az induló tízből. Értelemszerűen, akinek egy pontja sem marad, megbukott. Csapatosan értékeljük a dolgozatokat…

Halványan elvigyorodtam, ahogy az utóbbi kinyilatkoztatásra elégedetlen morajlás futott végig a termen. Nos… nem mindenki születik vérében a csapatmunkával.

- Most jön a vizsga legkritikusabb szabálya. – A sensei felénk intett, mire egyenes tartásba rezzentem, és igyekeztem a lehető legszigorúbb arcom előásni. Ahogy megbeszéltük, magabiztosságot kell tükröznöm, ura vagyok a helyzetnek.

Mintha én bármilyen helyzetnek is ura lettem volna valaha. Mit keresek én itt?

- Ha az oldalt ülő vizsgáztatók valakinél észreveszik, hogy puskázik, vagy tiltott segédeszközöket vesz igénybe, attól levonunk két pontot, minden egyes alkalommal, valahányszor rajtakapják. – Ibiki-sensei bejelentése nyomán máris éreztem magamon a pillantások erejét, és igyekeztem a létező legnagyobb nyugalommal állni a kérdő tekintetek hadát. Ha túltettem magam a saját beszariságomon, el kellett ismernem, hogy a sensei profin intézte. Minden egyes szava bujtatott értelemmel bírt, és ha nem tudtam volna, mire kell figyelnem, tuti, hogy nem hallom ki a lényeget. – Számoljatok. – A sensei arcára egy halvány mosoly húzódott, miközben végighordozta a pillantását az értetlen arcokon. – Akit ötször puskázáson kapnak, az automatikusan lenullázódik, és megy kifelé a teremből. – Egyetlen jelentőségteljes pillanatig hallgatott, de én már ismertem a hallgatást. Aki elég időt töltött a vele, az elkezdett ráérezni a beszéde ritmusára. Ibiki-sensei nem volt szószátyár típus, akkor sem, ha kötelességből szónokolt. Minden egyes szavának volt jelentése, minden kitartott szünet, minden hanglejtés üzenetet hordozott. – Tartsátok észben, kedves jelöltek, hogy a puskázással csak saját magatok alatt vágjátok a fát. Mert aki chuninná szeretne válni, annak mindenekelőtt találékonynak kell lennie.

És íme, ledobta a bombát. Öntudatlanul is Shikamarut kereste a pillantásom. Elhangzott a vizsga legfontosabb eleme. Vajon megértette? Shikamaru zseni. Vajon képes átlátni a színfalakon, meglátja a szavak mögötti információt, képes kihámozni a lényeget, vajon megragadta a megoldás kulcsát, amit mindenkinek nyújtunk, akinek füle van hallásra, és…

Az öcsém méla unalommal támasztotta a tenyerébe az állát, és bár messze ült tőlem, meg mertem volna esküdni, hogy egy kis nyálcseppet is látok a szája sarkában. Lemondóan sóhajtottam. Egyszer eljő a perc, amikor Shikamarut eléggé érdekli majd valami, hogy ténylegesen használja, amit hozzávágott az élet. De ez nem az a nap.

- Még valami. – Visszasandítottam a sensei-re. Ennyi év után már messze nem tűnt olyan fenyegetőnek, de még jól emlékeztem az első pár alkalomra, amikor maga volt rémálmaim megtestesülése. Régi, szép idők. – Amennyiben valamelyik csapattag nulla pontot kap, ott az egész csapat megbukik, és mehet a fenébe.

A döbbent morajlások közepette is kihallottam a tőlem pár székre trónoló Aizen elégedett kuncogását. Megforgattam a szemem. Túl sok időt töltöttünk a szadizmus földi helytartójával.

- A dolgozatlapon kilenc kérdést találtok, a tízediket a vége előtt tizenöt perccel tesszük fel. Egy órátok van a munkára. – A sensei oldalt fordult, hogy lássa a faliórát, én meg kiroppantottam a nyakam, és megforgattam az ujjaim közt a ceruzát, ahogy magamban együtt számoltam vissza a másodpercmutató útjával. Három. Kettő. Egy. – Kezdhetitek!

Százhetven lap fordult teljesen egyszerre, ahogy százhetven buksi borult a feladatok fölé. Lassan végighordoztam a pillantásom a lázasan dolgozó jelölteken. Még Shikamaru is olvasgatta a tesztsort. Nos… fogalmazzunk úgy, hogy visszafogott lelkesedéssel, mert a ceruzához még hozzá sem nyúlt, de ki a kicsit nem becsüli, ugye. Végigpillantottam azon a szekción, akik felügyeletéért én feleltem. Kíváncsi voltam, ki lesz az első, akinek leesik, miről is van itt szó valójában.

A tekintetemmel lopva kerestem Yuito és Shigeta alakját. A mechanizmus egyszerű volt, mint egy darab bot. A teszt nehéz. Jóval nehezebb, mint amit egy átlagos jelölt kitölteni képes, tehát ha helyesen akar válaszolni, csalnia kell. És pontosan ez volt az, ahol az egész vizsga lényege elkezdődött. Ahhoz, hogy megoldják a tesztsort, mindenképpen lesniük kellett valaki olyanról, aki tudta a helyes válaszokat – ezért ült közöttük Yuito és Shigeta. Ha valaki elég szemfüles, hamar kiszúrja majd, hogy ők írnak, mint a kisangyal. Persze, nem zárhattuk ki azt sem, hogy a geninek között is akad majd, aki helyesen tud válaszolni, de ez igazából nem veszélyeztette a tényleges feladatot, ami nem más volt, mint valamilyen úton-módon megszerezni a válaszokat, úgy, hogy ne bukjanak le.

Lemeredtem a kezemben tartott írótáblára. Semmi sem volt véletlen ebben a teremben, mindent pontosan úgy alakítottunk ki, hogy aki akart, rájöhetett. Fa írótáblák, hegyes ceruzával, alsó betét nélkül. Azaz ha írtunk, a ceruza mindenképpen kopogott a táblán, ami egy ilyen néma teremben egyértelműen hallatszik. Aki elég figyelmes, kiszúrhatja, ha jegyzetelünk. Aki elég figyelmes, rájöhet, hogy éppen lebukott, és kereshet másik módszert. Aki elég figyelmes.

És itt volt a hangsúly. Nem kellettek speciális képességek, vagy ritka vérörökség hozzá. A teremben sokan voltak, egymáshoz közel. Ha a bábut nem számolom – és nyilván nem számolom, hogy esne darabjaira csavaronként –, egy felügyelőre körülbelül nyolc-kilenc ember jutott, plusz ugye a sensei, aki az egész teremre figyelt. Egy átlagos képességű ember egyszerre egy valakire tud maradéktalanul koncentrálni. Két ember esetén máris megoszlik a figyelme, és ez csak egyre tovább aprózódik, minél több felügyelnivaló pontja akad. Minél többfelé kell fókuszálnunk, annál gyakrabban lesz olyan, hogy valaki egyszerűen kiesik a látószögünkből. Persze, nyilvánvalóan egyének helyett próbáljuk globálisan nézni a képet, de nem tudunk minden apró rezdülésre felfigyelni. Ha valaki elég figyelmes, és elég higgadt tud maradni stresszhelyzetben is, az képes lesz kikövetkeztetni, mikor érdemes próbálkoznia. Mert az ember csak ember, sosem lesz képes száz százalékos teljesítményt nyújtani, és még a Byakugannak is van vakfoltja. Nincs olyan ember, akit nem lehet kijátszani.

A balomról már hallottam is, ahogy Izumo ceruzája ütemesen kopog az alátéten. Tehát van, aki már akcióba lendült. De vajon meg is értette, mire megy ki a dolog, vagy a tesztsor felett érzett kétségbeesése késztette szabályszegésre?

Összehúzott szemmel jártattam végig a pillantásomat a számomra kijelölt szektoron. Igazából az információszerzés, a kémkedés, az, hogy átlássák magát a rendszert, csak a vizsga egyik része volt. Húzódott még egy szál csendben a többi mögött. Talán nem volt olyan hangsúlyos, nem is beszéltünk róla az eligazításon, de én felismertem a sensei kimondatlan leckéit. Borzasztóan feszült légkört teremtettünk, ahol a legapróbb pontatlanság is bukással fenyegetett. Nehéz feladatsor, nagy a tét, sokan vannak, feszült a csend, bántóan hangosan ketyeg az óra, és még Ibiki-sensei alatt is olyan vészjóslóan recsegett a katedra, hogy már-már felmerült bennem, hogy az ilyen para járkálást tanítják. Arról nem is beszélve, ahogy a sötét kabát súlyos, néma figyelmeztetésként borult a vállaira. A sensei megjelenése önmagában felért egy halálos fenyegetéssel, de ezúttal nem csak a természetes velejárója volt, hanem funkciója is. Feszült légkör, extrémen nehéz körülmények, kevés idő, nagy tét. Minden apró részlettel megágyaztunk a ninja legnagyobb ellenségének. Annak, ami ha felütötte a fejét, az gyakorlatilag egyenlő volt a halálos ítélettel. Nem beszéltünk róla sehol sem eleget, pedig az egyik legveszélyesebb fenyegetés volt.

A pánik.

Kétségbeesett rémület, ami olyan hirtelen és domináns, hogy felülír minden fajta racionális döntést és logikus gondolkodást, és csak a tiszta rettegéstől vezérelt menekülési ösztön marad – bármi áron.

A pánik veszélyes. A tudat beszűkül, képtelen fogadni a környezeti ingerekből érkező információkat, az alany onnantól képtelen reálisan átlátni a helyzetét vagy a teljes képet figyelni. A pánik felülírja az agy fontossági sorrendjét, és akár lefagyás, akár ész nélküli menekülés lesz az eredménye, mindenképpen halálos ítélet, amennyiben nincs akkora mázlija az embernek, hogy valaki megmentse a seggét. Márpedig az élet nem fair, és nincs minden lépésünknél biztonsági háló – különösen abban az esetben, amikor te magad vagy a vezető, aki mások életéért felel. Én jól ismertem a pánikot, mondhatni, első kézből cimborám volt az első éveimben. Jól emlékeztem minden olyan mozzanatra, akár a testőrküldetéses rablótámadásunk, akár még a sensei vizsgája, akár az az éjszaka, ahol nem rajtam múlt, hogy a pánik miatt nem vesztettem – akár küldetést, akár az életemet. De fordult a kocka, amikor a mellény a vállaimra simult.

Chuninnak lenni rengeteg minden mellett az egyik legkiemelkedőbben azt jelentette, hogy önállóvá válsz. Nem biztos, hogy azonnal kapitánnyá tesznek, hiszen például én sem voltam még sosem küldetésvezető. De az mindenképpen érvénybe lépett, hogy többé már nem fogták a kezed. Nem voltál a kis zöldfülű, akit terelgettek, aki mögött mindig ott állt a magasabb rangú tiszt, aki tanított, nevelt, megvédett, akiből erőt meríthettél, aki átcibált a viharos szakaszokon. Chuninként el kellett kezdened saját magadért felelni. Vállalhattál önálló küldetéseket a macskakergetésen túl, és innentől minden sokszoros tétre emelkedett. Ha sikeres voltál, az a saját sikered. Ha hibáztál, az a te hibád. Ha elbasztad, te bűnhődtél érte. Ha féltél, neked kellett bátorságot találnod. Természetesen a chuninokra is bíztak már sokszor osztagokat, ők is feleltek mások életéért, de az igazi vezetők mégis a speciális jounin szintnél indultak. Chuninnak lenni valójában azt jelentette, hogy önálló shinobiként kezeltek. A geninek még támogatásra, terelgetésre szorultak, tanultak. Aki chunin, az már magáért felel.

És akinek a kezében élet van… már majdnem mindegy, csak a sajátja, vagy másoké is. De ha élet van a kezedben, tudnod kell, hogyan védd meg. És a kétségbeesett pánik ezt az utat zárja el. A vizsga összetett. Meglátni az összefüggéseket, észrevétlenül információt szerezni… és mindig, minden körülmények között racionálisan nyugodtnak maradni.

Egy lemondó sóhajjal jegyeztem fel az egyik amegakurei jelöltet, aki izzadva gyűrögetett egy már salátává rongyolódott fecnit a pad alatt. A pánik kétségbeesett megoldásokat szül. Egyértelmű, lebukós megoldásokat.

A cérnavékony hangú vakkantás egyetlen pillanat alatt zökkentett ki a mélázásomból, és meghökkenten kerestem a hang forrását. Nem is kellett sokáig kutatnom, az ablak felőli padtömbben trónolt büszkén az apró fehér kutyus. Pontosabban a gazdája fején. Felvont szemöldökkel néztem körbe, de láttam, hogy Izumo már lelkesen jegyzetel, és az ő oszlopába tartozott a srác, szóval visszatértem a saját dolgomhoz. Ha jól emlékeztem, ez az Inuzuka gyerek Hana öccse volt. Hú, a neve… Valami K betűs. Okos megoldás, de néma csendben nagyon feltűnő, viszont kis finomítással jó módszer lehet.

Az egyik lábamat a másikon átvetve fordítottam mind az egy sasszememet újra a saját szekcióm felé, és nyugodtan jegyzeteltem a remegő amegakurei második hibáját. Az volt ebben a különösen veszélyes, hogy mivel nem figyelt a környezetére, nem vette észre, hogy lebukott, így a módszeren sem tud változtatni. Na persze, éppen ettől lett a dolog hiteles. Az életben sem lesz olyan cuki az ellenfél, hogy egy baráti vállveregetéssel jelezze, hogy figyi, tesó, lebuktál…

Egy kicsit megállt a kezemben a ceruza, ahogy erősebben szorítottam az írótáblámra. Nem. Mert a való életben nincs figyelmeztetés, nincs újrajátszás, nincs következő év. És a hiba vérrel ég a tudatodba.

Összerezzentem, ahogy általános felhördülés szaladt végig a termen, és ahogy felpillantottam, meg is láttam a felfordulás acélosan csillogó okozóját az egyik padba ékelődve. Kotetsura pillantva megforgattam a szemem. Teátrális.

- Ötödszörre buktál le. Ezennel ki vagy zárva. – A jelölt kétségbeesett habogására csak szigorúan összehúzta a szemeit, és az ajtó felé mutatott. – Fogd a csapattársaidat, és hagyjátok el a termet azonnal! Nem mondom még egyszer.

Két rendkívül csalódott, és egy olyan shinobi vánszorgott ki, akinél szerintem elkelt egy gatyacsere. Megmozgattam kicsit a nyakam, ahogy erre egyre több felügyelőtől érkeztek a számok. Úgy látszik, nagyon is sokan lőtték el mostanra az összes lehetőségüket. Lopva az írótáblámra pillantottam, de nálam még csak négy figyelmeztetés volt a legtöbb, így inkább a jelölteket figyeltem.

Ha valaha csendéletfestésre vetemedtem volna az elém táruló látványról, minden bizonnyal a Döbbenet és rettegés, olaj, vászon néven futott volna be a köztudatba. A terem hangulata teljesen megváltozott. Az eddigi feszült csendet felváltotta valami elemi pezsgés. Ahogy ritkultak a sorok, ahogy néhány jelöltet a felügyelőtársaim rángattak ki – mármint szó szerint. Nem értem, ember, ha már lebuktál, legalább a méltóságod meglenne… –, úgy vált egyre vészjóslóbbá az általános közhangulat. Láttam a sápadt arcokat, a döbbent tekinteteket, és innen tökéletesen kivettem, ahogy nem egy jelölt kezében rángatózott gyanúsan a ceruza. Nem tudtam őket hibáztatni.

Eddig volt egy szabályrendszerük, egy kvázi ígéret, hogy aki lebukott, azt kivágjuk. Ez olyan volt, mint egy küldetés elején a százalékos esélylatolgatás. Hetvenöt százalékos esély a sikerre. Huszonöt százalékos halálozási ráta. Ezek adatok, számok, semmit mondó szavak. Egészen más dolog, ha az ember tudni véli, mert hallotta, olvasta, hogy mi következhet, mi várhat rá. És egy teljesen másik, amikor a szeme előtt zajlik. Pontosan értettem és ismertem az érzést. Volt egy érzés, amikor elméleti szinten tudtam, hogy a küldetések veszélyesek lehetnek. És ott volt az egészen másfajta, amikor a szemem előtt fröccsent a vér. Nem hiszed el, hogy az ember mennyire halandó, amíg nem láttad az életet kihunyni egy másik tekintetben. És nem hiszed el, mekkora a tét, amíg nem láttál valakit összeroskadni alatta.

A tudás pedig egyszerre hatalom és átok. Hatalom, mert az ismeretlenre nem tudsz készülni, de amiről tudsz, az ellen már van esélyed. De ugyanakkor átok, mert habár az ismeretlen ijesztő tud lenni… az ismert háromszor olyan borzasztó.

- Negyvenötös – sóhajtottam fel, ahogy az amegakurei srác utolsó striguláját is behúztam. – Ennyi volt, hagyd el a termet.

Csendben figyeltem, ahogy az újabb három ember kikullog, közben kiroppantottam a nyakam. Akik bent maradnak, most már óvatosabbak lesznek. Látták, hogy nem vicceltünk. És az idejük rohamosan fogy. Már csak öt perc a mindent eldöntő tízedik kérdésig…

- Elnézést. – Meglepetten kaptam a pillantásom a jelentkező srác felé. Festett arc, jellegzetes ruházat, a tudatomon azonnal végigszáguldott az információ. Sabaku no Kankuro, a Kazegake középső gyereke, tizenöt éves. – Ki szeretnék menni a mosdóba.

Nyugodtan visszahelyezkedtem a szekcióm tanulmányozásához. Ez nem volt annyira nagy cucc, bár ritkán kértek ilyet, semmi akadálya nem volt. Csak kikíséri az egyik srác, és…

Egész testemben megdermedtem, ahogy a felügyelőtársaim helyett a báb emelkedett meg. Kitágult szemmel meredtem az írótáblámra, ahogy Kankuróhoz lépett, és bilincset kattintott a kezére. A jelölteknek ez nem fog feltűnni, de mi tudtuk, hogy nálunk nincs semmiféle bilincs, már ezzel lebukott. Ez a báb…

Éppen csak a szemem sarkából figyeltem rájuk, ahogy az írótáblám mögött a patkány jelét formáltam. Csak fél méterre állhattak tőlem, ennyi még megvan, és ha igazam lesz, ha bejön… Az árnyékom nem csak a test egyenetlenségeibe, de a chakrahálózatba is kapaszkodik, ez teszi lehetővé, hogy technikákkal se mozgathassák a testrészeiket, amíg fogva tartom őket. Nem tudtam kifejezetten sokat a bábtechnikáról, de annyit igen, hogy nem konkrétan a chakrafonalakkal rángatták őket, azokkal mindössze átszállították a chakrát az élettelen testbe, hogy aztán azzal irányítsák. Ha igazam volt, akkor azzal, hogy a bábban keringő chakrába kapaszkodom, a használóját is…

Egyetlen pillanat, csak jelzésértéknek, de ahogy a báb megdermedt, felpillantva láttam, hogy Kankuro is ugyanabba a pózba fagyott. Egyetlen értetlen, zavarodott arckifejezése nekem elég volt, vissza is húztam az árnyékot. Nem az volt a cél, hogy fogva tartsam, dehogy.

De megvagy.

Ibiki-sensei felé kaptam a tekintetem, de egyetlen pillantással belém fojtotta a szót, és ennyi elég is volt. Ő is látja, ő is kiszúrta, de azt akarja, hogy ne csináljak semmit.

Szerettem volna felnyüszíteni. Mi az, hogy ne csináljak semmit?! Épp most hagyja el a termet a bábjával, bármit megtehet, nem lesz vele rendes vizsgafelügyelő! Ó, és ki nem szarja le, ha így puskázik. De mi van, ha valami egészen másra készül?! Ez a srác képes volt majd’ egy órán keresztül észrevétlenül bejuttatni és fenntartani egy bábot. Nem kispályás. Fogalmunk sincs, mi mindent rejtegethet annak a kongó faváznak a belsejében. És ha, mit tudom én, felrobbantja az épületet?!

…most mi van, simán megtörténhet.

Vettem pár mély levegőt. Oké, Shinamori, higgadj le. Az imént filozofáltál a pánik természetéről, leszel kedves nem gyakorlati bemutatót tartani belőle. Ez a gyerek csak kiment pisilni. A bábjával. Amit már egy teljes órája…!

Ezzel nem segítek magamon.

- Figyelem! – Megráztam a fejem, hogy megint képbe kerüljek, és a sensei felé pillantottam, aki határozottan szemezett a jelöltekkel. – Ideje, hogy feltegyem a tízedik kérdést.

Észrevétlenül lelazítottam az izmaimat, és kicsit hátradőltem. És na, most ugrik a majom a vízbe. Akik itt vannak, félig már megfeleltek. De most jön az, ami az egész vizsgájukat eldönti. Az utolsó kérdéshez tartozó legutolsó szabály.

Ugyanebben a pillanatban nyílt az ajtó, én meg egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy itt van Kankuro is, a bábja is, és még áll az épület. Micsoda szerencsés és csodálatosan szép nap ez a mai!

- Nagy szerencséd, hogy ideértél – közölte vele kedélyesen Ibiki-sensei, aztán zsebre dugta a kezeit. – Ilyen sokáig tartott újra kisminkelned a bábudat?

Szerettem volna felháborodottan a sensei-hez vágni az írótáblámat. Neki bezzeg szabad?! Én itt halálra izzadom magam, ő meg csak így, kedélyesen benyögi, mint egy délutáni csevegés újabb témajavaslatát?! Megáll az eszem. És ha felrobbantunk volna?! He? HE?!

Oké, Nara, fókusz. Legfontosabb szabály. Fókusz.

- Először is, nem kell vállalni. Aki nem érzi elég magabiztosnak magát, az most visszaléphet a tízes kérdés előtt.

A döbbent fejek láttán nem tudtam megakadályozni egy elnéző mosolyt. Ó, gyerekek, nem tudtok ti még semmit. Egyértelmű szabályok. Aki nem vállalja a kérdést, a teljes dogája nulla pont, és megbukik. És mivel csapatos az értékelés, a másik kettő is bukik vele, világos, mint a nap. Nem is itt indul a csavar.

- De aki úgy dönt, hogy marad, és mégis rosszul válaszol, az felkészülhet rá… – Ibiki-sensei tekintete keményen villant, ahogy a fekete kabát baljósan lendült a mozdulatától. – Hogy örökre genin lesz, mert nem indulhat többé a chunin vizsgán!

És a bombát ledobták, és ahogy végigsiklott a pillantásom a termen, tökéletes ívben robbant.

- Miféle agyament szabály ez, te melák?! – Kutya a fejen, agyarminta az arcon. A híres, nyugodt Inuzuka természet, a kincs, ami nincs. És nyíltan ellentmond a sensei-nek. Meg lemelákozta. Híres utolsó szavak. – Vannak köztünk olyanok, akik nem először próbálják letenni a vizsgát!

A következő pár másodpercet próbáltam azzal tölteni, hogy eldöntsem, hogy Ibiki-sensei pillantása, testtartása, vagy a nevetése ijesztőbb.

- Hát ez szar ügy, fiam. Peched volt, és engem fogtál ki vizsgáztatónak. – Lényegre törő, mint mindig. Vajon a sensei szabadidejében gyűjtögeti ezeket az egysorosokat, hogy a megfelelő vizsgaszitukban durrogtassa, vagy ezt az improvizáció heve szüli? – Éppen ezért kaptok egy lehetőséget a visszavonulásra.

- Minket bezzeg senki sem kérdezett – mormogott Aizen tőlem két ülésre, mire fájdalmas képpel bólogattam. Az élet nem igazságos. Ha már a sensei hírhedt egysorosainál tartunk.

- Aki nem vállalja a kockázatot, az most szépen távozik, és szerencsét próbálhat a következő vizsgán. – Ibiki-sensei kedélyesen oldalra fordult, és a szeme sarkából vizslatta a leforrázott termet. Esküszöm, ilyen boldognak még sose láttam. Gyakrabban kellene hagynunk játszani, bármilyen etikátlan és borzasztó játékai is vannak.

De ez a lényegen nem változtatott, ami pedig az volt, hogy bár súlyos lelki terror szegélyezte ösvényen, de a vizsga menete igenis briliáns volt… és ezt én is már csak így tudtam megérteni, hogy jómagam is találkoztam olyan kihívásokkal, amikkel egy chunin néz szembe időnként. A tízedik kérdés lényege megint csak faék egyszerű volt, ha valaki átlátta. Azt az örök dilemmát hozta elő, amivel minden shinobi találkozik… ha szerencséje van, élete során kevésszer, azonban általában majd’ minden küldetésén. Egy vezető különösen. Aki magáért és másokért felel, aki életekről döntő titkokat szállít, aki a védelmet vassal őrzi, meg fogja tapasztalni azt a pillanatot, amikor olyan elágazáshoz ér, ahol mindkét út a pokolba vezet. A dilemmák, amikor nincsen jó megoldás. Viszont dönteni kell.

Nem voltam még olyan borzasztóan régóta chunin, három év egyszerre tűnhet soknak, és végtelenül kevésnek. De ahhoz már elég volt, hogy mára sokkal inkább átláttam a színfalak azon oldalát, ahová azelőtt nem volt betekintésem. Már láttam és értettem, hogy a világ nem fekete és fehér, hogy az emberek maszkot viselnek, hogy a döntéseknek következményei vannak, hogy a következmények olykor pusztítóak, hogy nem lehet mindig, minden helyzetből a jót kihozni, és hogy bár üvöltve fájhat, olykor a törvény az egy a millióért.

Csendben figyeltem, ahogy egyre több és több kéz emelkedik a magasba, és lassan ürülnek a padok. Nem tudtam őket hibáztatni. Valójában fogalmam sem volt, ha most ülnék ott, mint genin, milyen döntést hoznék. Mert persze, mindig mindentől féltem, de a fiúkat akkor sem akartam volna elvágni a lehetőségtől, és talán bíztam volna a tudásomban. De itt az egyéni véleménynél többről volt szó. Ehhez a döntéshez a csapattagoknak pontosan ismerniük kell egymás képességeit. Vajon képesek lesznek megválaszolni egy várhatóan minden eddiginél nehezebb kérdést? Ha nem, vajon képes lenyelni a büszkeségét az illető, hogy feladja? Vagy valakinek helyette kell elvinnie a balhét?

Egy olyan kanyarnál, amikor az egyik út talán biztonságos, de vesztesz vele, a másik pedig bizonytalan és nagy veszélyt ígér, de azon keresztül vezet a feladat, az ember magára marad. Mert egy ponton túl magadért felelsz. Megfutamodsz a biztosba, és ezzel bevállalod, hogy akár rést keltesz a pajzson, ami mindent óv, amit szeretsz…

Vagy előre törsz az ismeretlenbe, mert bár az út lángokban áll, az vezet a célig.

És talán volt pár pillanat, amikor én is azt gondoltam, hogy mindez messzemenőkig túl fellengzős ahhoz, hogy egy egyszerű vizsgaszituációra húzzam, ma már tudtam, hogy ez nincs így. Mert ma még egy vizsga. Mert ma még itt vérezzenek el inkább, minthogy holnap ténylegesen térdig gázoljanak a vérben. Mert üvöltő fájdalommal, de az én lelkembe is örökre beleégett a lecke.

Chuninnak lenni annyit tesz, mint felnőni.

Egy határozott csapás az egyik asztalon rántott vissza a valóságba, mire meghökkenten fordultam arra. Valaki elájult…?

- Hé, minek nézel?! Én nem tojok be tőled! – Majdnem a szám is tátva maradt, ahogy döbbenten bámultam Uzumaki Naruto röhejesen narancssárga hátát, ahogy a srác felpattanva ordibált. – Én vállalom! Ha úgy lesz, akkor genin maradok, és kész! Teszek rá, akkor is felküzdöm magam a Hokage rangig!

Egy picit kitágult a szemem. Hokageee? Merj nagyot álmodni, mi, kölyök?

- Nem tudsz megijeszteni, seggfej!

Majdnem elejtettem az írótáblámat, ahogy próbáltam eldönteni, min botránkozzak meg jobban. Hogy valakit a sensei puszta lénye nem ijeszt meg, vagy hogy leseggfejezte. Meg próbáltam eldönteni, valójában ezzel egy rejtett vágyamat öntötte-e gyakorlati formába.

De bárhogy is… Egészen megváltozott a légkör a teremben. Az előző feszült döbbenetet felváltotta valami más. Valami, ami bizsergett, mintha apró szikrák pattognának, mintha az a nevetségesen rikító narancssárga felső fellobbantotta volna az elhatározást a szívekben. Hiába vártunk, több kéz nem emelkedett.

Hitetlenkedve mosolyodtam el, ahogy összenéztem a sensei-jel, aki mindannyiunk pillantását kereste. Jött ez a kis mitugrász, akiben elvileg ott lakik a rettegés és pusztulás maga, és egyetlen kirohanásával képes volt átlendíteni a többieket a maguk elé emelt falon. Borzasztóan gyereknek éreztem még mindig, és nem láttam, hogy feltétlenül készen állnának mindarra, amit a mellény súlya jelentett, mert nekik még fogalmuk sincs, milyen iszonyú nehéz tud lenni… De azt nem lehetett letagadni, hogy van benne valami, amit talán nem lehet tanulni. Hogy is mondta a Harmadik?

Nem csupán justu és fegyver. Hanem szív és akarat.

- Ezzel végeztünk. – Kényelmesen hátradőltem, és a sensei felé pillantottam. A mi munkánk itt véget ért. Huszonhat csapat… Nem rossz eresztés. – Ti mind, akik bátran szembenéztetek a veszéllyel, a vizsga első fordulóját sikerrel teljesítettétek!

Ha léteznek megfizethetetlen arcok, na, akkor a teremnyi döbbent jelöltünk azt hiszem, mindenkit überelt. Nem tudtam elrejteni egy vigyort, ahogy valaki hangosan méltatlankodva követelőzött a tízes kérdés után, míg közben a vizsgázók nagy része csak kistányér méretű szemekkel bámult a sensei-re. Tízes kérdés. Avagy a kincs, ami nem hogy nincs, de soha nem is létezett.

Amikor a sensei először felvázolta a vizsga rendszerét, nem tudtam eldönteni, hogy zseniálisnak tartsam, vagy feleslegesen szadistának, de mostanra nagyjából zöldágra vergődtem vele. Mert mindent mért, ami valójában kellett ehhez a ranghoz, és ezek nem kódfejtésben vagy matematikai egyenletekben mutatkoztak meg. A lexikális tudás fontos volt, a tájékozottság elengedhetetlen, de mindig utána lehet nézni egy könyvben, vagy megkérdezni egy tapasztaltabbat. De azt az eltökéltséget, azt a tiszta erőt, amivel az eskü parancsát követik, még ha üvöltve fáj is, még ha minden lángokban áll is, még ha az égbolt rájuk szakad is…

Ezt nem lehetett egy tesztsorral lemérni. A tízedik kérdés az volt, továbbmennek-e, még ha minden ellenük is szól. És továbbmentek. Már-már meghatottan pislogtam Shikamaru irányába, aki szintén meghökkenten bámult a magyarázó sensei-re. Gyerek még, kölyök, és reményeim szerint legkésőbb a párbajoknál túl nagy nyűgnek érzi, és megáll, de… de valahol, valami bennem büszkén szólt a rettegő sírás mellett. Az öcsém szíve a helyén. És ha már tudom, hogy úgysem védhetem meg, ez egy kicsit megnyugtatott.

Vagy túlmisztifikálom, és szimplán biztos volt benne, hogy tudna válaszolni. Vagy még inkább tartott tőle, hogy ha kilép, Ino elevenen megnyúzza.

- Azokat, akik lebuktak a puskázással, kizártuk. Hogy miért? – Ibiki-sensei a magyarázata közben lassan oldotta le a bandannáját. Nem először láttam a fejét átszelő égési sebeket és hegeket, de még így is görcsbe rántotta a gyomromat, és ahogy elnéztem, ezzel nem voltam egyedül a teremben. És még inkább, mert habár a történetet nem ismertem, éltem a gyanúperrel, hogy nem a gofrisütője gyulladt ki. – Mert időnként a pontos információ dönthet életről és halálról. Aki a harcmezőre lép, tudnia kell, mekkora árat fizet, ha rossz az információja.

A gyomros olyan erővel jött, hogy majdnem visszaküldtem az ebédemet, és inkább gyorsan lemeredtem az írótáblámra, mielőtt a tekintetem elárulna bárkinek. Hibás információ, ami életeket kíván. Nem kell, hogy a tévedés nagy legyen. Elég egy apró baki az ellenség számáról. Egyetlen picike tévedés. Öntudatlanul is a szemtakarómhoz kaptam, a szabad kezem pedig ökölbe szorult. Egyetlen téves információ, hat koporsó. És egy heg, ami sosem múlik. A szemem sarkából a sensei megviselt fejére pillantottam. A hegek emlékeztetnek, hogy a múlt valós. Hogy tanulj a hibákból, ha akkora szerencséd volt, hogy tanulhatsz belőlük.

- Életetek során lesznek olyan küldetések, amiket a kockázatuktól függetlenül vállalnotok kell. Lesznek olyan pillanatok, amikor félre kell tennetek a félelmeiteket. – Szinte csak foszlányok jutottak el hozzám a sensei mondandójából, de nem is nekem magyarázott. Ezúttal nem. De hiába néztem őt a katedrán, egészen más helyzetet láttam. Szakadó esőt és süppedős sarat, és fölém magasodó, gyászosan fekete márványt. De az acélkemény tekintet, a szigorú parancs, ami megértettette velem az eskümet, ami a tudatomba égette örökké a feladatot, ugyanaz volt. Küldetések vannak hosszabbak és rövidebbek, veszélyesebbek és kevésbé durvák. De a legnagyobb, legismeretlenebb, legveszélyesebb küldetés maga az út, amire rálépsz, amikor felöltöd a mellényt.

Itt a döntésed.

- Az első fordulót ezennel lezárom. Továbbjutottatok a második körbe. – A sensei halványan elmosolyodott, és zsebre dugott kezekkel biccentett egyet. – Sok szerencsét!

Mert szükségünk van rá.

~~~

Mitarashi Ankót igazán senki sem vádolhatta azzal, hogy ne lett volna hajlandó nagyközönség elé állni. Na persze, nem véletlenül nem előadóművész pályára lépett, de határozottan úgy vélte, a nagyobb tömegek halálra rémisztésében van valami kifinomultan szórakoztató. És ha az ember igazán nagy nyomot kíván maga után hagyni, akkor egy emlékezetes belépő a legkevesebb, ami ehhez dukál, tiszta sor.

Ugyan szó mi szó, hajnali kettő körül, amikor a harmadik kancsó kávéja után is a méretes vászondarab festése felett kókadozott, felmerült benne, hogy talán egy hangyányit túlgondolta a performance körülményeit, de aztán lebeszélte magát. Igaz, hogy a legfontosabb mégis a lehengerlő személyiség, amiből szerencsére neki bő kézzel mért az élet, de egy kis plusz optikai tuning sosem ártott. Na meg, a felírt név még hasznos lehet. Mitarasi Anko pedig kevés dolgot gyűlölt úgy, mint ha ismételnie kellett önmagát. Talán csak a csípős kaját.

Amikor pedig végül büszkén pózolt a kifeszített vászon előtt – ami még a szilánkoktól is megvédte, újabb pont Ankótól Ankónak –, és kritikusan méregette a meglehetősen túlzsúfolt termet – mi a szar, már Ibiki is puhul, hát hová fajul ez a világ?! –, majd pedig a szeme sarkából kiszúrta a felügyelők között trónoló Narát, aki reflexszerűen tartott maga elé egy kunai-t az érkezése örömére, elégedetten elvigyorodott.

Na, kérem, erről van szó.

-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-

A fejezet elején szereplő idézet P!nk - Run című dalából származik, és magyarul nagyjából ennyit tesz:

Látod, itt a véres igazság:
Megsérülsz majd, és veszteni fogsz.
Olyan sebeim vannak, amiket el sem hinnél,
De büszkén viselem őket.