II. - Szakadék mélyén

„Take me back to the basics and the simple life

Tell me all of the things that make you feel at ease

Your touch, my comfort, and my lullaby,

Holdin’ on tight, and sleepin’ at night.”

(Troye Sivan ft. Broods)

A fejezetben grafikusan ábrázolt erőszak szerepel, ha nem bírod az ilyesmit, akkor a harmadik jelenetet ne olvasd el!

Idegesen ráztam a lábam valami ritmustalan ütemre, miközben a szám már kezdett egy elrongyolódott pergamenlap széléhez hasonlítani, amit az idő vasfoga helyett a saját fogsorom talált be. A szandálom minden egyes mozdulatnál halkan ütődött a fémasztal rozsdás fiókjaihoz, egészen egyedi szimfóniát alkotva ezzel a köszörűgép visítása alá.

- Shinamori.

- De nem tehetek róla! – tártam szét a karjaimat, mire Seichi megadóan dőlt hátra a szikrákat hányó szerkezettől. – Én voltam ott bent, én tudom, hogy mi van ott bent, és a legkevésbé sem barátságos!

- Te is túlélted.

- Hát alig!

- Találkoztatok egy gyilkos hollóval, ha jól emlékszem. – A felhevült acél halkan sisteregve merült alá a hűtővödör víztükrében, a felszálló gőz pedig apró páracseppekben csapódott le Seichi védőszemüvegén. Elhúztam a számat.

- Csak azért, mert én nem találkoztam az óriás emberevő százlábúval, az nem jelenti, hogy nincs is ott.

- Azt ne mondd, hogy te hiszel benne.

- Nem! – Seichi jobb szemöldöke halványan a szemüveg gumírozott illesztése fölé emelkedett, mire megadóan a tenyerembe támasztottam az államat. – Egy kicsit.

Barátom halkan kuncogott, aztán a fény felé fordítva az aktuális kunai-t vizsgálta a lecsiszolt felületet.

- Nézd, te magad is a tagja vagy a vizsgabizottságnak. Célotok kinyírni a jelölteket?

- Nem – motyogtam a kesztyűmbe. Seichi megtörölgette a nedves acélt.

- Akkor miért telepítenének valami olyat oda, ami eséllyel megteszi?

- Hát túlélőpróbának, vagy mit tudom én! – morogtam elégedetlenül. – Egy csomó mérgező szar is van odabent, néhányhoz ha csak hozzáérnek…

- Amiket megtanultak felismerni, szóval nem fognak hozzáérni.

- És ott van a többi jelölt! – csaptam az asztalra, mire a befőttesüvegekben várakozó acéldarabkák halkan összecsörrentek. – Te nem láttad őket. Egy csomó felnőtt, sebekkel és olyan fegyverekkel, amiknek a nevét se tudom.

- De tilos gyilkolni, nem? – pillantott rám Seichi.

- Mintha ez valaha is megállított volna bárkit – morogtam sötéten, ahogy felrémlett előttem Shin édesanyja a temetésen. Seichi a fejét ingatta.

- Éppen a ti vizsgátok óta él ez a szabály, és nem is volt haláleset az elmúlt években, nem?

Durcásan karba fontam a kezeim, és hallgattam. Persze, Seichinek nincs kistestvére, sosem járt abban az erdőben, és még csak nem is ninja. Fogalma sincs, valójában mennyire valós volt a fenyegetés, amitől féltettem Shikamarut. A Halál Erdeje nem véletlenül viselte a nevét, és ezt volt szerencsém első kézből megtapasztalni. Láttam mostanra már pár húzósabb dolgot, de a hosszú nyelv, ami végignyalja a véres kaszát, örökre dobogós helyet érdemelt az agyamba égett borzongató képek dicsőségfalán. És valahogy nem tudott megnyugtatni a biztonsági szabályok vagy a kamerarendszer együttese sem. Ha valamit megtanultam a Kínvallatási részleg vezetőjének diákjaként és háromévnyi chunin szolgálat alatt, az az volt, hogy a világ sokszínű, az emberek pedig végtelenül széles skálán mozogtak. És sajnos nem minden esetben a szó legpozitívebb értelmében. Ibiki-sensei abban hitt, hogy látnunk kell, mi folyik a színfalak mögött, hogy teljesen megértsük, mi ellen vonulunk harcba. De a napfénytelen, rideg acélfolyosókon visszhangzó tébolyult üvöltések nekem nem elszántságot, inkább parát hoztak. Újfent. Már láttam, már tudtam, hogy az emberi elme nem csak egy rugóra járhat, hogy a lélek torzulhat. És egy elborult tudatnak, ami nem ismeri a határokat, nem állítunk akadályt néhány szabállyal.

- Hé. – Felpillantottam Seichire, aki felajánlott egy mosolyt. – Ne féltsd már ennyire, nem hülye az a gyerek. Amennyire én tudom, éppen ellenkezőleg.

- Ez nem rajta múlik – pillantottam vissza magam elé. A kopott padlón mindenhol ott tekergőztek a finom acélforgácsok, és így olyan kis súlytalannak tetszettek, mint valami tollpihék. Nehéz volt elhinni, hogy ilyenből készül a penge is, ami átvághat egy embert.

- Hát akkor kin? – Seichi egy újabb, még megmunkálatlan kunai-t vett a kezébe, és megigazította a szemüvegét. – Ez egy túlélőpróba, plusz el kell vennie egy tekercset valaki mástól. Ha van elég eszük, és lesz, akkor nem a legcombosabba kötnek bele, amúgy meg elbújnak, és le is ment az öt nap.

- Ez nem ilyen egyszerű – mormogtam, mire Seichi elkínzottan felsóhajtott.

- De, szerintem meg pont ennyire egyszerű, csak túlgondolod.

- Idegesítelek? – vontam fel a szemöldököm, mire leintett.

- Nem. Egy kicsit. – Nyelvet öltöttem, mire kuncogva feltolta a homlokára a szemüvegét, hogy rendesen a pillantásomat kereshesse. – Bébi, sokkal jobban megnehezíted a saját életedet, mint amennyire ez feltétlenül szükséges lenne. Néha csak ne láss oda is szörnyet, ahol nincs, oké?

- Én csak… – Sóhajtva pillantottam fel a műhely málló vakolatú mennyezetére. A valaha minden bizonnyal fehér falat pókhálószerű repedések mintázták, a mindent beterítő acélpor pedig foltokban színezte a korábbi tisztaságot. Amit egyszer bemocskoltak, az már sosem lesz ugyanúgy tiszta. Ha ki is hipózzák, ha le is dörzsölik a régit, és újrafestik a felületet, az anyag már sérült. És több réteg újítás alatt örökre őrzi az emléket. – Sok szart láttam már, oké? A világ nem olyan egyszerű meg ártatlan, mint amilyennek elsőre tűnik.

- Ez igaz. – Seichi félretette a melót, és lekönyökölve az asztalra lustán simogatni kezdte a combomat. Tétován nyúltam a kezéért, mire a munkától érdes ujjbegye lágyan szántott végig a kesztyűből kilógó ujjaimon. – De tudod, hajlamos vagy elfelejteni, hogy nem is csak térdig vér és borzalom. – Már nyitottam a szám, de csak leintett, és szeretettel nézett a szemembe. – Shinamori, a világ nem lett rondább vagy sötétebb. Van olyan oldala is, de az is ugyanúgy létezik, amit előtte láttál. A szép fele.

Egy kicsit csak csendben figyeltem azokat a zöld szemeket, amik úgy változtak, ahogy a viselőjük lelkében dúló érzések. Tudott jeges lenni, mint egy örökkévalóságba fagyott jégtömb, vagy friss és üde, mint a tavaszi napfényben fürdő mező, volt, hogy perzselt, harsányan és szenvedéllyel, mint a nyári lombok, és tudott olyan mély, lágy szeretettel figyelni, mint egy bölcs, öreg tó. Amikor itt voltam vele, könnyű volt elhinni, amit mondott. Itt olyan… gondtalannak éreztem magam. Vicces, hogy éppen itt, ahol minden négyzetcentiméter az eskümre kellett volna, hogy emlékeztessen, éppen itt voltam képes letenni a shinobit, és kicsit az ember felé húzni. Legalábbis az elmúlt években ez mindig így volt.

De az utóbbi időben ahogy egyre többször került szóba a téma, olyan volt, mintha valami bennem véglegesen elromlott volna. A világban ha valami rossz történik, azt túl kell élni, aztán továbblépni. A shinobi világban tanulni kell belőle, és soha, de soha nem felejteni, hogy mindig emlékeztessen, hogy hibáztál, és legközelebb talán nem lesz ekkora mázlid. Két egymásnak ellentmondó életszemlélet közé szorultam, és nem volt könnyű eldönteni, a partok közül melyik felére ugorjak. Mert a köztük tátongó szakadék nekem egyelőre áthidalhatatlanul szélesnek tűnt.

- Szóval azt mondod, hogy depressziós koravénasszony vagyok – sandítottam Seichire, aki pimaszul hunyorgott vissza.

- Ugyan, biztos vagyok benne, hogy ez még nem minősül depressziónak.

- Tehát koravénasszony viszont igen – húztam fel az orrom, és karba fontam a kezeimet elrántva az ujjaimat az érintése alól. – Jó, vedd úgy, hogy meg se szólaltam!

- Ugyan, ugyan – tápászkodott fel, hogy aztán elém kerülve, vigyorogva belépjen a combjaim közé, amíg már az asztal széléhez simult. Felpillantottam rá, ő meg félredöntött fejjel vizsgálta az arcom. – A kedvenc dolgom a világon, amikor beszélsz hozzám.

Kihívóan megemeltem a szemöldököm, de már nem tudtam megakadályozni egy szélesebb mosolyt. Szerettem, amikor közel volt. Szerettem a testéből áradó hőt, a jellegzetes fémes illatát, a lehelete csiklandozását az orromon. Szerettem.

- Azt hittem, az az, amikor azt csinálom a nyelvemmel.

Seichi erre komolyan eltöprengő kifejezést öltve meredt a szoba sarkába, de közben a derekamnál fogva közelebb húzott, majd levigyorgott rám.

- Na jó. Akkor a duma a második kedvenc dolgom.

Vigyorogva haraptam be a szám szélét, de ahogy lehajolt hozzám, egy pár centivel hátrébb húztam az arcom.

- És amikor rövid szoknyát veszek?

- Ajjaj. Egyre hátrébb kerül a duma – mormogott Seichi, mielőtt az ajkai utolértek.

***

A hűvös éjszakai szél végigsöpört a fal tetején, felkavarva a leülepedett port, és továbbszállítva az apró szemcsés fergeteget a végtelen erdőrengeteg felé. Kicsit megmozgattam a nyakam, és megigazgattam a kesztyűmet. Jólesett a hőség után ez a kis enyhülés. Az egyenruha praktikus volt sok esetben, de nem a nyári harmincöt fokban. Most, hogy már nem tapadt mindenhol hozzám, határozottabban szabadabban mozdultam, aminek örömére csináltam pár guggolást is, és csak utána fordultam vissza az egybefüggő lombtenger vizslatásához.

A chunin vizsga idején sokkal kevesebb falun kívüli küldetést fogadott el Konoha, inkább a védelemre összpontosítottunk. A magas fokú biztonság nem csak a magától értetődő szempontok miatt volt elengedhetetlen, de idén már presztízskérdést is jelentett. Soha ennyi külsős vizsgázó nem volt még, nem engedhettünk meg semmiféle fiaskót. A helyzet pedig a harmadik forduló idején kezd majd igazán durvulni, még maga a Kazekage is eljön. A határőrség meg van buggyanva, én ilyen idegesnek Aizent azóta nem láttam, hogy tavaly kimaradt Hana havija.

A megnövekedett igények miatt viszont gyakorlatilag minden mozdítható chunin szint feletti ember őrszolgálatot látott el, tizenkét órás műszakokban. Én szerencsésebb voltam, mert a belső falon grasszálhattam, nem kellett a sűrű és sötét erdőben bujkálnom. A borzongás a gerincem tövéről indult, de igyekeztem lerázni magamról. Ilyen magasból a hold tiszta fénye, meg a mögülem felszivárgó közvilágítás is segített uralkodnom az ösztönös parán. De van, amit talán sosem fogok kinőni.

Elgondolkozva támaszkodtam le a peremre, hogy onnan figyeljem a sötét lombokat. Nem igazán értettem, mi volt a gond. Próbáltuk számtalanszor, számtalan módszerrel, de egyszerűen képtelen voltam megszabadulni a félelemtől. Voltak olyan dolgok, amikről már le tudtam beszélni magam, és volt olyan, amitől már nem ijedtem meg. De az alapvető, ösztönös rettegések, amik azóta voltak velem, mióta az eszemet tudtam, nem voltak hajlandóak távozni. Mintha ugyanúgy a részem lennének, mint valamilyen szerv.

És ez annak fényében, hogy én képes voltam elhagyni a jobb szemem, meglehetősen szar példa.

Némán sóhajtva pillantottam fel a fényes holdra. Vagy megint túlkomplikálom az életem? Megint egy téma, ami a shinobi és a normális élet közti légüres térben lengedezett megrágásra várva. A félelmek, amiket le kell tudnod győzni. Persze, Seichitől rengeteget hallgattam, hogy ne akarjak mindenáron megszabadulni tőlük, csak fogadjam el, hogy a részem ez is. Ezzel együtt lehet élni. Ez csak félelem, mindenkinek van, nem vagyok tőle kevesebb emberileg.

És itt volt a kulcsszó. Emberileg nem is. De shinobiként igen.

Kicsit megmozgattam a tagjaimat, sétáltam pár lépést fel-alá a posztomról, ahogy próbáltam megemészteni a rengeteg bennem kavargó gondolatot. Egyre többször és többször szembesültem vele, hogy nekem valahogy a kettő együtt nem igazán akart sikerülni. Annyi emberen láttam, hogy tökéletesen lavíroznak a kötelesség és a saját útjuk között, de képtelen voltam megérteni a titkot, hogy csinálják. Shinobinak lenni egy teljesen másik életszemléletet kívánt tőlem. Egy teljesen másik eszköztárat, állandó éberséget, hogy folyamatosan mindentől és mindenből tanuljak, hogy mindent elemezzek, hogy mindig tökéletesen tisztában legyek a körülöttem zajló dolgokkal. Nincs pihenés, nincs szabi, nem állunk le. Minden sarkon várhat rád olyan, ami vagy életre szóló leckét ad, vagy elveszi az életedet. Attól a perctől kezdve, hogy megértettem, hogy ez nem játék, és itt tényleg emberek halnak meg, elképzelni sem tudtam, hogy kellene ugyanúgy néznem a világra, mint előtte.

Szó sem volt olyasmiről, hogy innentől ne tudtam volna élvezni az újévi tűzijátékot, vagy ne lett volna nagyon király Seichivel minden pillanat, vagy ne tetszett volna a napnyugta a családi erdő lombsátra felett. Csak már nem csak ennyiből állt. Csak már képtelen voltam úgy tenni, mint aki nem tudja, mit jelent, ha ANBU sas szeli át az eget. Ha ismerősöm volt szolgálatban, nem tudtam eljátszani, hogy az is csak egy átlagos kedd, hiszen valaki odakint az életével védett mindent, ami körülvett. Képtelen voltam megérteni, hogy tudnak az emberek… és főleg maguk a ninják olyan nyugalommal és derűvel élni, mintha a következő napon nem vér emlékével simulna a markukba az acél. Persze, hogy az én tudatom hátuljában is ott dübörgött a Harmadik beszéde. Shinobinak lenni életforma. De ez azt jelentené, hogy ez az életforma van, és minden mást el kell felejtenem?

Megfeszítettem a tartásom, ahogy újra beálltam az őrposztomba a végtelen erdőkkel szemben. Tudtam, mi a dolgom, amikor a mellény belső páncélja szorította a mellkasom. Láncszem a gépezetben, acéllemez a pajzsban. Esküvel ígértem, szolgálok és védek. De mi volt a dolgom, ha levettem az egyenruhát? Az emlékeket, a tudást, a tapasztalatot, mindazt, ami meghatározott a frontvonalon nem tudtam letenni a súlyos fegyvertartókkal együtt, azok jöttek velem tovább, és ott voltak minden lélegzetvételemben, minden egyes pillanatban. A ninja nem olyasmi, amitől meg tudok szabadulni, csak mert szabadságos pecsét virít az aktámban. Ez azt jelenti, ettől lennék igazi shinobi? Hogy már letenni sem tudom…?

De ugyanakkor pedig borzongás csiklandozta a tarkómat, ahogy a végtelen sötétségre meredtem, ami a lábaim alatt terült el. Féltem. Rettegtem, és ügyetlen voltam, és hibáztam folyamatosan. A legtöbb shinobi feladatban még esetlen ember voltam. A hétköznapokban már túl sokat látott katona. És ettől úgy éreztem, én magam is a két választás közötti légüres térben lebegek. És utáltam a bizonytalan talajt.

Meglepetten pislogtam Kóra, ahogy mellém ugrott, aztán a hold fényében hunyorogva próbáltam kivenni a karórám számlapját. Máris váltunk…

- Szinte elillant ez a tizenkét óra, mi? – vigyorgott rám Ko, mire tétován biccentettem, és a fal tövében várakozó kulacsomért nyúltam. Tényleg szinte fel se tűnt… ha nincs hőség, sokkal elviselhetőbb az egész. – No, mi az?

- Hm? – fordultam felé, mire Ko lepakolta a kajáját, aztán félredöntött fejjel nézett rám.

- Olyan depis fejed van már megint. Na, ki vele – ült fel törökülésben a fal peremére, aztán megpaskolta maga mellett az egyenetlen követ. – Még rendelek neked egy pár percet.

Egy kicsit tétován toporogtam. Nem voltam benne biztos, hogy teljes mértékben át tudnám adni, ami nyomaszt… vagy hogy egyáltalán erre Ko a megfelelő ember. Nem a bizalommal volt gond, dehogy, jobban bíztam Kóban, mint saját magamban. Egyszerűen csak… mindig úgy éreztem, az ő üvöltő magabiztosságuk mellett az én kétségeimnek nincs helye. Annyira úgy tűnt mindig, hogy Aizen is, Ko is pontosan tudja a helyét, és hogy mit akar az élettől. Látszólag nem viaskodtak magukban létkérdésekről, és majdnem biztos voltam benne, hogy soha, egyikükben sem merült fel, hogy erre a pályára valóak-e.

Pályára. Inkább életre.

- No, nem érek rá egész éjjel.

Felsandítottam Kóra, aki az erdőt vizslatta, de a hold fénye megtört a mosolya ívén, apró árnyékokat vetve ezzel a bőrére.

- Tulajdonképpen de, pontosan ráérsz.

- Kérlek – legyintett fölényesen. – Talán ma éjjel jön el a perc, hogy egymagam állítom meg százezres ostromló seregek hadát. Ne vedd el az esélyemet a tündöklésre.

- Én kérek elnézést, ó, Konoha következő hőse – forgattam a szemem, aztán mellé támaszkodva némán sóhajtottam. Igen, ez a kijelentés pontosan az előbbi gondolatmenetemet erősítette meg. De mióta csak egy csapat vagyunk, a srácok sosem adtak rá okot, hogy ne osszam meg velük, ha valami nyomasztott, szóval… - Ko…?

- Nem, a lelkiismereted.

Egy halvány mosollyal az ég felé emeltem a tekintetem, de aztán visszameredtem a fal repedéseire. Az egyenetlen képzésű felületen néhány hangya masírozott rendíthetetlenül.

- Te hiszel abban, hogy van olyan, aki ninjának születik? És van, aki nem?

Egy végtelennek tűnő pillanatra súlyos csend ereszkedett közénk, aztán Ko lassan felém fordította a tekintetét.

- Mármint abban, hogy van, aki pici kunai-okkal vágja ki magát anyuci hasából?

- Barom! – bokszoltam vállba vihogva, mire halkan röhögve megdörzsölte az ütés helyét.

- Nem, nem hiszek. Sem a sorsban, sem a végzetben, sem egyéb hangzatos Hyuuga faszságokban. – Az állam a karjaimra fektetve pislogtam fel rá, míg ő az erdőt pásztázta. Az állkapcsa kicsit megfeszült, mint mindig, amikor valahogy felhoztuk a klánjuk belső életfilozófiáját. Sosem kérdeztem rá konkrétan, csak… És ebben a percben döbbentem rá, hogy sosem kérdeztem rá konkrétan. Látszólag nem voltak közöttünk tabutémák, és tényleg nem volt kínos szinte semmit sem megbeszélni, de igazából rengeteg olyan dolog volt, ami szóba sem került, pedig komoly részét képezte a másiknak. Létezhet olyan, hogy egyszerre ismerem őket, mint a tenyeremet, de az életünk bizonyos aspektusaiban idegenek számomra mégis…?

- Szóval nem – összegeztem, mikor kezdett hosszúra nyúlni a csend. Ko bólintott.

- Szerintem az ember azt éri el, és arra hivatott, amit elhatároz. Mármint nyilván vannak képességek, amik erre vagy arra tesznek alkalmassá – vont vállat. – De az emberen múlik, mit kezd ezekkel. Nem születünk a dolgokra, hanem elérjük őket.

- De azt mondod, van, ami alkalmassá tesz – könyököltem fel. – Akkor annak hiánya alkalmatlanná, nem?

- Ja. – Ko egy kicsit elmerengve piszkálta a fegyvertartóját, aztán viszont újra vállat vont. – De alkalmasnak lenni valamire még nem azt jelenti, hogy arra születtél, csak azt csinálhatod. Hasonló képességekkel egy csomó mindenre lehetsz alkalmas.

Ezen megakadtam. Alkalmas vagy alkalmatlan. Ez máris megfoghatóbbnak tűnt, minthogy valaki eleve csak az egyikre, vagy csak a másikra képes. Ember és shinobi. Alkalmas shinobinak, lehet shinobi, de nem erre született. Illetve nem csak az lehet, aki erre született. Szóval nem születünk az alapvető képességgel, hogy pontosan a helyére pakoljunk minden darabkát az életünkben…?

Legalábbis Ko szerint.

- Ne gondold túl. – Felkaptam a fejem, mire Ko elnézően mosolygott rám. – Mindig ezt csinálod. Túlagyalod. Ne. Csak… – Tett felém valami legyintéshez hasonló gesztust, aztán visszafordult a látóhatár felé. – Itt vagy, szóval alkalmas vagy. Jogod van itt lenni. Csak… ennyi, és kész.

- Én nem… – kezdtem volna tiltakozni, de Ko elnyúzottan felsóhajtott.

- Ugyan, kérlek. Te mindig ezen parázol. – Félredöntött fejjel rám sandított. – Fele ennyi agyalás, kétszer ennyi önbizalom, Nara. A helyeden vagy, nem?

A helyemen volnék…? Ko egyszerre tévesztette el baromira a gondolataimat, és tapintott rá a lényegre. Vállat vontam, aztán búcsúzóul nyomtam egy puszit az arcára, mire játékosan a hátamra csapott, mintegy megadva a kezdőlökést. A talpam halkan dobbant a tetőkön, és automatikusan Seichi morgása jutott eszembe. Állítólag a felsőbb emeleti lakásokban mindig hallani, ha ninja ugrik a tetőre, és néha porlik a vakolat. Újabb pont. A shinobi rohan a tetőn, az ember bosszankodik miatta. Pedig a helyemen vagyok. Jogom van ott lenni.

De jogom vagy kötelességem? Ha kötelességem, miért nem tudom letenni? Ha jogom, miért nem élvezem?

Egy centivel sem jutottam kijjebb a szakadékomból. Ami elvileg nem baj, mert mindenkinek vannak szakaszok, amikor bizonytalan. Csak képtelen voltam szabadulni attól az ősi, réges-régi közmondástól, amit még a nagyi hajtogatott sokat, amikor szerinte nem kisgyereknek való könyveket olvastam.

Ha túl sokáig nézel a szakadékba, a szakadék visszanéz beléd.

***

Hangtalanul érkeztem le a földre az egyik étterem mögötti sikátorban, és egy pillanatra fáradtan nekidőltem a gyanúsan bűzölgő konténer oldalának. Lecsengett az öt nap, ma már elvileg kiszabadultak a jelöltek, és úgy hallottam, Shikamaru nemhogy túlélte, de még tovább is jutott a harmadik körbe – a csapatából egyedül. Egy pár másodpercre csak bambán meredtem a semmibe, ahogy próbáltam helyretenni magamban, az információ pontosan milyen érzések folyamát indította útjára. Az igazság azonban az volt, hogy annyira, végtelenül fáradt voltam, hogy jelenleg ébren maradni is komoly kihívást jelentett, nemhogy definiálni a megkönnyebbülés és aggodalom katyvaszát idebent.

Ó, nézzenek oda, mégis sikerült.

Halk, elégedetlen szusszantással lekísérve löktem el magam kissé szagos, ám annál biztosabb támaszomtól, hogy csoszogva meginduljak a végtelenül hosszú zarándoklatnak hazafelé. Volt vagy három háztömb. Lehet, hogy le kéne dőlnöm út közben. Egy pár perces pihenő igazán nem árthat, meg hajnali kettőkor a kutyát se zavarom, nem igaz?

Talán pont a kutyákat igen.

Kiroppantottam a nyakam, ahogy zsebre dugva a kezeimet igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam. Az éjszaka egyértelműen hűvösebb volt, mint a forró délelőtt, de a didergés inkább belülről rázta a csontjaimat. Ez már az álmosságtól van, dupla műszakos őr voltam. Valami gikszer volt a vizsga közben, és az őrök felét berendelték az erdőbe. A falon elég sokat tépelődtem ezen – amennyiben tépelődés alatt leplezett kétségbeesett pánikot értünk az öcsém életéért –, de mivel Shikamaru minden bizonnyal már az igazak álmát alussza, így az agyam úgy döntött, elteszi a problémakör felgöngyölítésének parancsát nyugalmasabb időkre. Mondjuk úgy hat óra alvás után találkozunk. Vagy lehet, hogy beleférne akár a nyolc…? Szürreális álmok, vágyak, vagy…

Olyan hirtelen rántották ki a talajt a lábam alól, hogy csak megszokásból kezdtem levédeni az esést, de a fáradtságtól eltompult reflexeim elkéstek. A tarkóm egy hangos döndüléssel találkozott a talajjal, és a zsibbasztó, émelyítő fájdalom egy pillanatra minden mást kiszorított a tudatomból. Valahol a gondolataim peremén tudtam, hogy megtámadtak, hogy védekeznem kell, és tettem valami koordinálatlan mozdulatot valamerre, amerre a fegyvertartóimat sejtettem – bár ez nem volt egyszerű annak fényében, hogy hirtelen abban sem voltam biztos, merre van a fent meg a lent –, de a következő másodpercben megrántottak, és én a mélybe zuhantam, arccal előre valami vízbe. A langyos folyadék eltöltötte az orrom, a szám, a szemem is, de sokkal nagyobb gondot jelentett, hogy a homlokom pedig a tófenékkel találkozott. Ami meglehetősen keménynek érződött iszapos felülethez képest. Inkább, mint a…

A fejem minden irányból lüktetett, ahogy fellöktem magam a vízből, és öklendezve, fuldokolva lendültem hátra. Túlságosan szédültem, hogy stabil támasztékot találjak, de mindenképpen talpra kell vergődni, aki fekszik, az halott, aki védtelen, az halott. A térdig érő folyamban sima fenéken csúszott a szandálom talpa, és ahogy a lüktető zsibbadás ködén át végre átütött az a gyomorforgató íz, és az a fertelmes szag…

Hiába nyitottam ki a szemem kidörzsölve belőle a mocskot, nem láttam semmit, csak a végtelen sötétet a fülledt, rothadás aromájú csövekben. Mert hogy ez a kibaszott csatorna.

A felismeréstől a számba hirtelen nyál tolult, és oldalra rándulva az amúgy sem tiszta vízbe öklendeztem a néhány órával azelőtti vacsorámat. Mindenem nyálkásan csúszott, de az erőlködés könnyein át kétségbeesetten próbáltam tisztítani a látásomat, és valahogy nem tudtam felfogni, hogy nem a szememmel van a baj. Kellett pár másodperc, mire a gerincemen végigfutó rettegéstől felismertem, hogy sötét van.

Teljesen váratlanul ért a térdkalácsomra mért rúgás. A porc roppanása pár ezredmásodperccel beelőzte a fájdalmat, de szinte megtántorodni se volt időm, amikor durva ujjak ragadták meg a skalpomat, és a következő, amit felfogtam, az arcomba csapódó térd. Reccsent a csont, a zsibbasztó sajgásról meg már azt se tudtam megállapítani, csak az orrom, vagy a homlokom és az arcüregem is bánta a találkozást. Nem kaptam levegőt, ahogy hátra vágódva a fegyvereimért nyúltam, de elkéstem, amikor a következő támadás a gyomromat érte.

Öklendezve köhögtem, talán vért, talán még hányadékot, vagy a számba tolult mocskot, már én se tudtam megállapítani, csak próbáltam lélegzethez jutni, és figyelni a környezetemet. Nem jött több ütés, de a zsibongó fájdalomtól csak tompán jutottak el hozzám az impulzusok, mindenem a sajgással, az orrfacsaró bűzzel, a borzasztó ízzel, és a sötéttel volt tele. Zihálva próbáltam bármit meglátni, egyáltalán a saját kezem, a támadót, vagy támadókat, a helyzetem, hol a fal, mennyire messze jutottam a csatornafedéltől…

Mozdulni akartam, de képtelen voltam, és ezúttal nem a fájdalom volt, ami gúzsba kötött. A fizikai kín megszokható, és Anko-sensei tett róla, hogy én mihamarabb összehaverkodjak vele. De minden ép gondolatfoszlányomat lefoglalta a sötét mindenhová beszivárgó léte. Mint valami nyúlós szurok, ami felkúszott a bőrömön, didergést hagyva maga mögött. Látni véltem, ahogy az árnyak lassan beterítenek, ahogy a fekete mindenség feltölti a tüdőmet, ahogy egyre kevesebb levegővel kapok a nem létező fény felé. A szívem őrült ütemet diktált, a fülemben vér dobolt, és hirtelen minden fájdalmat felülírt a kétségbeesett parancs: menekülj.

Nem fogtam fel, hogy a mocsok vagy a sikoly karistolja a torkomat, de hisztérikusan kaptam valami kapaszkodó után, míg falat érintettem. Próbáltam feltápászkodni, futni, haladni, látni, de a sötét túl sűrű volt, túl áthatolhatatlan.

Egy Nara uralja az árnyékát.

A szavak úgy kúsztak szanaszét a végtelen semmibe, mint a nyúlós, darabos mocsok a nyelvem alatt, a körmeim beszakadtak, ahogy a betonfalat kaparva kerestem a kapaszkodót, a támasztékot, amin menekülhetek, de egyre jobban zsibongott a tudatom, ahogy a tüdőmbe nem jutott több oxigén. Nem uralom. Nem uralom. Nem kell. Nem akarom. Ki akarok innen menni. Megfulladok.

Megfulladok!

Jéghideg, tiszta víz csapott a képembe, aztán egy határozott csattanás az arcom bal felén. A tüdőm sípolva kitágult, amikor egy erős marok szorított rá az államra, ezzel vadul elfordítva a fejemet. Minden porcikám üvöltve küszködött, a repedt csont fájdalmasan reccsent a fogásban, de végre felfogtam, hogy elmosódva, de valami halvány fényt látok.

- Nara! – A parancsnál csak a pofon csattant élesebben, mire szűnt a zsibongás, és valahogy a beáramló levegő végigmarta az öklendezéstől görcsbe ránduló torkom, és a számban vér és hányadék keveredett, de végre kezdtem realizálni, hogy már nem a csatorna mocskában fekszem, hanem egy kicsit nedves, de mindenképpen stabilabb talajon. Újabb pofon, és erős marok rántotta új irányba az arcomat. – Nara, ide nézz. Rám.

Beletelt újabb pár másodpercbe és elfúló köhögésbe, mire a látásom néhány éles vonalat a helyére csúsztatott az ezerfelé folyó képből. És amikor felismertem a fölém hajoló arcot, olyan elemi gyűlölet lángolt fel bennem, ami nagyon régóta nem. Elrándultam az érintéstől, és a porba martam.

- Rohadt…kurva…

Anko-sensei felhorkantott.

- És még neked áll feljebb.

Szerettem volna megütni. Szerettem volna izomból beleverni a fejét a vaskútba, ami alatt feküdtem. Szerettem volna… nem, addig akartam rúgni, amíg már nem felismerhető a képe. Ahogy mozdultam, a mellényemből felém csapó bűz felkavarta a gyomrom, és hasra vergődve próbáltam annyira feltápászkodni, hogy ne magam alá öklendezzek. Rohadt kurva…

- Nyughass. – A határozott kéz lassan visszanyomott a földre. Olyan agresszíven rángatózott minden porcikám, hogy képtelen voltam ellenkezni a stabil oldalfekvésbe állított pozíció ellen, csak levegő után kapkodva, hörögve próbáltam eldönteni, hogy a fájdalomtól, a szagtól, vagy az eszelős haragtól gyűlnek könnyek a szemembe. – Nyughass. Már hívtam medikust, mindjárt itt van.

Félrelöktem a kezét, és ahogy az utcalámpa fénye a mocskos ujjaimra vetült, csak kétségbeesetten próbáltam nem belegondolni, miben fetrengtem. Pontosabban mibe nyomott bele.

- Mi a fasz… – sírtam halkan, mire Anko-sensei, leült mellém, és összehúzott szemekkel nézett.

- Ezt én kérdezhetném. Ez mi a fasz volt, Nara? Ennél nagyobbat is kaptál már kezdésnek.

Nem voltam hajlandó válaszolni, csak kapkodtam a levegőt, és próbáltam lenyomni a mindenhonnan üvöltő fájdalmat. Igaza volt. Ennél sokkal durvább kombóval is nyitott már, ennél fáradtabban is szabadultam már tőle. Nem volt szokatlan, hogy váratlanul támad. De…

De nem vaksötétben, te utolsó, rühes…

- Neked pánikrohamod volt. – A hangja olyan közönyös volt, mintha csak az időjárásról trécselne. Belemartam a porba, az apró homokszemcsék halk karistolással feszítették a beszakadt körmeimet. – Ez luxus, taknyos. Harc közben nincs pánikroham.

- Tudtad – hörögtem torokhangon, ahogy valamit kiköhögtem, de inkább oda se néztem, bár szívesen a képébe köptem volna. Tudta. Persze, hogy tudta, három évnyi edzés éjszakákba nyúlóan, vagy erdőkben, vagy… tudta, és direkt választotta a csatornát. A sötétet.

- És aztán? – Ahogy felé fordítottam a pillantásom, a könnyek végigmarták a feldagadt arcomat. Anko-sensei lustán megemelte az egyik szemöldökét. – Ha a félelmeddel ennyire meg lehet fogni, akkor feleslegesen basztam el rád három évet. Szart sem érsz.

Végigmartam a poros földet, ahogy átvágott rajtam a reszketés. Az ember félhet, a shinobi nem. De a shinobi kegyetlen, utolsó mocsadék trükkökkel, az ember gondoskodóan érint. De az ember nem is akarja most addig taposni a kurva arcát, amíg még mozog. Nem voltam már önmagában csak ember. De nem voltam ezek szerint shinobi sem. Friss könnyek égették a mocsoktól feldagadt szemem. Már megint nem vagyok egyik sem.

- Nekem aztán hisztizhetsz. – A kép szétfolyt a fájdalom tükrén át, de így is tökéletesen magam elé tudtam képzelni Anko-sensei jeges pillantását. – Azt hiszed, mindent láttál, csak mert meghalt pár barátod? Ó, brühühü. – Közel térdelt hozzám, a ruhájából frissen felcsapó bűz öklendezésbe rántotta a mellkasom. – A sötétnél sokkal durvább dolgok várnak odakint, Nara. El sem bírod képzelni, milyen kibaszott beteg ez a világ. – Erős ujjak markoltak a tarkómnál csomóba tapadt hajamba, és én halkan nyüszítettem a zsibbasztó lüktetéstől, ahogy maga felé fordította a fejem. – Jól jegyezd meg, taknyos – sziszegte egészen közelről az arcomba. – Olyan közeleg, ami borzasztóbb mindennél, amit valaha láttál. Nőj fel hozzá, vagy húzz haza.

Nem tudtam volna megmondani, mikor váltotta fel a vasmarok szorítását a lágyan pulzáló gyógyító chakra érintése. Fogalmam sem volt, csak belülről reszketek, vagy a testem is rángatózik, hogy csak a fejemben zokogok, vagy hallhatóan is nyüszít bennem valami. Nem értettem, hogy most összetörtem, vagy csak túlságosan sokkolt, de csak újra és újra ugyanaz a pár sor üvöltött a fejemben.

Életemmel, és ha kell, halálommal…

Akarod, hogy neki is így fájjon?

Itt a döntésed.

Nőj fel hozzá, vagy húzz haza.

Nem sok mindent fogtam fel, de mikor a zölden ragyogó chakra mögül egy pillanatra elkaptam a fürkésző, szürke szempárt, valami olyan villant a mindig elborult tekintet mélyén, amitől fuldokolva kaptam levegő után, ami minden porcikámat összerántotta. Mert a kifejezéstelennek tűnő szempár mélyén Anko-sensei…

Félt.

~~~

Az alkonyi napfény narancsosra festette az egyszerű szoba halványszürke falait. A bíborba váltó sugarak szétömlöttek a papíron, mintha csak színes folyadékként innák be őket a teleírt lapok. Shikato leeresztette a könyvet az ölébe, aztán fáradtan megdörzsölte a szemeit. A hőség leköszönni készült, ő pedig kicsit szorosabbra fonta maga körül a takarót, ahogy a didergés végigfutott a gerincén. A puha anyag lazán ölelte, miközben a pulóver ujját is visszahúzta a kézfejére. A valaha passzos ruhadarab élettelen rongyként lógott a csontos csuklója körül. Shikato néhány pillanatig elmélázva figyelte a sötét erek bonyolult hálózatát a pergamen vékonnyá simult bőre alatt. Az élet lüktetése minden szívdobbanásra végigszáguld ezekben a vénákban. 

Már nem sokáig.

Érdeklődve pillantott fel, amikor meghallotta a halk neszezést az ajtó felől. A nyílászáró némán csúszott félre, a koszos talpak pedig gondosan kikerülték a szőnyeget, ahogy unokája mellé érve leroskadt a kanapéra. Shikato halvány mosollyal figyelte Shikamaru megviselt ábrázatát.

- Ki gyepált el ennyire?

- Egy csaj – morrant a legifjabb Nara elégedetlenül. Shikato szája egy erőtlen vigyorra húzódott.

- Legalább dögös?

- Inkább kellemetlen.

A már szállóigévé vált mondatra Shikato szeretettel megforgatta a szemeit, aztán becsukva a könyvet kicsit előredőlt, hogy a dohányzóasztalra mentse a példányt. Mielőtt a kötet kifordult volna a reszkető ujjai közül, Shikamaru egyetlen hang nélkül kapta el, és tette le a sima fafelületre. A súlyos csendbe bántóan zavarónak hatott a kintről beszűrődő madárcsicsergés. Shikato lopva a könyvespolc oldala felé pillantott. A sötét fán még ilyen távolból is jól kivehetőek voltak a fehér és sárga krétacsíkok. A fehér Shinamori. A sárga Shikamaru. Egyre feljebb és feljebb… Ahogy a jelzések egyre magasabbra törtek, úgy mutatott nála egyre kevesebbet a mérleg. És ez az élet rendje.

- Szóval harmadik kör?

- Ja.

Shikato lepillantott az unokájára, aki konokul a koszos körmeit piszkálta, de nem mozdult. Nem kellettek szavak. Ez nem volt könnyű, senkinek sem, de… De inkább nekik nem. Ő maga már… már nem bánta. Most már nem.

- És azért nem mész haza, mert…?

- Mert anya nyaggatna, hogy eddzek. – Shikamaru szenvedős képpel nézett fel rá. – Aludni akarok.

Shikato egy halvány mosollyal emelte meg a takaró csücskét az unokája számára.

- Azt itt mindig lehet.

Shikamaru minden erejét megfeszítette, hogy ne ránduljon össze a nagyapja lázas testéből áradó iszonyatos hőre, ahogy besimult a kockás pléd adta oltalomba. Nem számított, ha katlannak érezte.

Ki tudja, meddig lehet még…?

-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-

A fejezet elején szereplő idézet Troye Sivan - Ease című dalából származik, és nagyjából ennyit tesz:

Vigyél vissza az alapokhoz, az egyszerű élethez
Mondj el mindent arról, ami ellazít téged
Az érintésed a vigaszom és az altatóm

Szorosan kapaszkodni, és éjjel álomba merülni.