II. - Hamvainkból

"The hardest thing in life to learn is which bridge to cross and which to burn."

(David Russell)

Megtorpantam, és az ég felé emeltem az arcom, ahogy az órák óta ígérgető felhőtömeg végül egy hatalmas zendüléssel megadta magát. Lehunytam a szemem, és kicsit csak élveztem, ahogy az első néhány bátortalan csepp másodpercek alatt vált szinte egybefüggő esőfüggönnyé. A hűvös zápor lassan mosta le a levegő fülledt porát, az elmúlt hetek rekkenő hőségének emlékét. A szomjas föld mohón nyelte el az éltető folyadékot, és éreztem, hogy a lassan átnedvesedő mellény nagyobb súllyal kezdi húzni a vállam, és a már beleszáradt vérfoltokat mélyebb bordóvá áztatta a friss víz.

Lassan indultam tovább, az azonnal átnedvesedő aljnövényzet hűvösen súrolta a lábujjaim. Valahol hálás voltam a monoton zuhogásnak, ami végre felváltotta az ostrom után körénk fagyott döbbent némaságot. Három napja robbant ki a váratlan támadás, ami alapjaiban rengette meg egész Konohát. A felét gyakorlatilag a földig rombolta. Három napja nem volt megállás, három napja összesen négy órát aludtam, mert folyamatosan járőröztünk, fürdeni vagy ruhát cserélni sem volt időm, az egyencuccom még mindig az elesett ellenség vérével húzódott, a kesztyűm alatt gennyesen viszketett a kezdetleges kötés fedte hólyagosodásig égett tenyerem, de három napja poroszkáltam engedelmesen a belső határ fái között. Mert nem lazulhattunk, egyetlen másodpercre sem. Mert három napja csapás érte Konohát, a legnagyobb.

Három napja meghalt a Harmadik Hokage. Konoha atyátlan volt. Védtelen. És ezt minden ninja falu tudta.

Egy pillanatra elnéztem a falak irányába, aztán újra a környező fáknak szenteltem a figyelmem. Nem mondta így ki senki, de a döbbeneten túl az egész falu iszonyatosan be volt szarva. Sosem történt még olyan korábban, hogy úgy halt volna meg a Hokage, hogy nem volt meg az utódja. Az Első Hokage idejében azonnal a helyére tudott lépni az öccse. Ő már életében kitanította a Harmadikat, aki ugyanígy felkérte még időben a Negyediket, aki után pedig egyszerűen visszavette a vezetést. De most…

Nyilván összeült a tanács, de azt se tudták, hova kapjanak. Rengeteg a sérült és a halott, más régiókból érkezett, rémült civilek mindenhol, egy kezdeti békeszövetség Sunával, ami az első métereken nem hogy elbukott, de arccal előre felnyalta a távot, és maximum annyi vigaszunk volt, hogy ha jól csíptem el a megfelelő beszélgetéseket, a Kazekage is halott volt. Legalább ez Sunának is elég elfoglaltságot ad, eggyel kevesebb lehetséges támadóra kellett készülnünk.

Egészen pontosan készülnie apának. Természetesen az ő nyakába zúdítottak mindent, mint fő stratéga, kábé ő jött a Hokage után a riasztási sorrendben. Bár ezt ő maga nem mondta, de Chouza bá’ orra alatti morgásából leszűrtem, hogy felmerült a neve lehetséges következőként, de már csírájában elfojtotta az ötletet. Nem tudtam, milyen érzés lenne. Apa jó vezető volt, kiváló stratéga, valószínűleg megbirkózott volna egy faluval is, de… A vizsga utolsó fordulója előestéjén a megbeszélésen életemben először megláttam, milyen iszonyatos erővel nyomja a vállát a felelősség, és kicsit elkezdtem érteni, miért nem kapkodnak két kézzel a Hokage trónja után. Így viszont Konoha jelenleg nem hogy felállni nem kezdett el, egyelőre próbált magához térni az orbitálisan nagy pofonból. Ami azt jelentette, hogy a folyamatos rádiókapcsolat alapján apa cipelte a hátán a teljes szervezést, és amennyit itt lógott, kábé még vécére is az adóvevővel ment. Ha kiment egyáltalán.

De most néhány csendes utasításon és helyzetjelentésen kívül néma volt a vonal. A felhőpáncél félhomályba vonta a vidéket, ami a sűrű lombok alatt szinte esti sötétségnek tetszett. A szandálom halkan cuppogott a sárrá keveredett agyagban, ahogy követtem a határ láthatatlan vonalát. A faluban már zajlott a temetés. Alig vannak rajta. Aki nem sérült vagy halott, az kábé őrködött. Persze, a Hokage palota teteje nyilván így is tele volt, de nálunk a teljes lakosság három-ötöde shinobi, a legutóbbi statisztikai adatok szerint egészen pontosan tizenhétezer-négyszázharminckét aktív ninja. Ebből alig ezer lehetett most ott a temetésen. A kórház – már amennyi épen maradt belőle – teljesen tele volt, éppen tegnap voltam az építésre beosztva, már négy szükségispotály sátrat húztunk fel mellé, és fél óra alatt megtelt az összes. Bár én még jól jártam, Ko a tetemgödröknél van. A saját shinobijainkat igyekeztünk azonosítani és elkülöníteni, de a hullaház így se volt elég, és a hőség miatt feszített tempóban kellett gondoskodni a holttestekről, mert egy járványt most nem bírt volna el a falu. Hát tömegsírokba szórtunk mindenkit még az első nap, és már temették is be az egészet. Nem akartam belegondolni, a szertartáson hány üres koporsó sorakozik fekete lepellel borítva, ami csak nevében őrzi az elesett emlékét. A teste valamelyik összecsapott gödörben hever több tucat ellenség között. Dicső, hősi nyugalomra helyezés a faszom.

Fogalmam sem volt, mi van a klánnal. Nem jártam még csak a családi erdő közelében sem, és esélyem sem volt infót kicsikarni bárkiből. Valahol bíztam benne, hogy ha valaki közeli meghalt volna, arról azért mostanra tudnék, de… De inkább csak igyekeztem nem is gondolni rá, mert a tudatlan bizonytalanság megőrjített. Megvan még egyáltalán a körletünk, vagy odáig is elért az ostrom? Eleve anya, a nagyapa, Shikamaru…?

Ökölbe szorítottam a kezem, míg a körmöm úgy mart a gennyessé hólyagosodott tenyerembe, hogy a fájdalom segítsen kitisztítani az aggodalomtól zavaros gondolataimat. Nem, nem, most pláne nem lehet szétzuhanni. Tanultam róla, tudtam, hogy működik a végkimerülés határán paranoiás félelmeket kreáló elme. Pengeélen táncoltunk, minden egyes mozdulni képes emberre szükségünk volt, hogy valahogy életben maradjunk. A pánik ilyen helyzetben a legarcátlanabb luxus.

Inkább éreztem mögöttem rezzenni a bokrot, mint láttam, de már csusszant az esőtől csatakos kunai a kezembe, ahogy teljes testtel fordultam, és már lendítettem is, hajíts, a dobás, ha nem is találja el, de kilendíti, megtöri a ritmusát, időt nyersz, és…

Élesen csattant fém a fémen, én meg bocsánatkérően táncoltam vissza Aizentől, aki egy béna intéssel tüntette el a saját pengéjét a köpenye alatt.

- Rá se bassz, mindenki idegroncs. – Ahogy felpillantott a lombok mögött gomolygó felhőkre, az arcán végigsikló esőcseppek egy az egyben azt a benyomást keltették, mintha sírna.

- Hogy állunk? – Néhány másodpercig elmélázva bámultam a köpenye nyakánál húzódó kapitányi rangjelzést. Ismerős volt a színes felvarró, ismerős volt a közelsége, és ebbe a biztonságba kapaszkodva kerestem az erőt továbbmenni. Aizen beletúrt a hajába, ezzel széles árkokat hagyva a víztől összetapadt tincsekben.

- A középső határt is lassan végre teljesen visszazárjuk, akkor kicsit lehet lélegezni megint. – Fél szemmel rám pillantott. – Mikor ettél?

- Honnan tudjam…? – motyogtam, és engedelmesen átvettem a válaszul felém nyújtott energiatablettát. Szinte rágás nélkül küldtem le, és a torkom rég nem rándult a keserű ízre. Napok óta ilyeneken éltünk, és az öklendezést is meg lehet szokni. – Tudjátok már, hogy jutottak be?

- Nyilván az a kurva pecsét volt megint defektes. – Aizen dühösen meredt egy fára, de minden bizonnyal ő sem talált magában elég felesleges energiát bele is rúgni, mert végül csak lemondóan megrázta a fejét. – Ki fogunk dolgozni egy új rendszert, csak…

Nem fejezte be, de nem kellett. Öntudatlanul is a falu felé fordultam, és kitúrtam az arcomból a képembe tapadt tincseket. A kesztyűm alvadt vér és fertőtlenítő bűzét hagyta maga után.

- Asszem, egy részem már elhitte, hogy örökké fog élni.

Aizen halkan horkantott egyet, de közelebb lépett hozzám, és ahogy felsandítottam rá, mosoly árnyéka rajzolódott a szája sarkára.

- Nem, az a sensei szomszéd banyája lesz.

Erőtlenül kuncogtam, ahogy megjelent lelki szemeim előtt az apró termetű, határozott asszonyság. Aki mihasznának hívja Ibiki-senseit. Az ilyen tényleg halhatatlan… De a jókedv nem volt tartós, mert ahhoz is fáradtnak éreztem magam, hogy hosszabb ideig mosolyogjak. És nem csak a kimerültség. Hiába készültünk elvileg erre az ostromra, gyakorlatilag teljesen váratlanul ért minket, csak kapkodtuk a fejünket össze-vissza. És most, hogy a Hokage nem volt többé, olyan volt, mintha leomlott volna a falut védő pajzs. Tisztában voltam vele, hogy ez előtt is egyszerű shinobik őrizték a határokat, ahogy most is, de mégis. Konoha elvesztette az őrzőjét. És ez végtelenül…

- Olyan… atyátlan érzés az egész. – Aizen megrezzent mellettem, mire legszívesebben fejbe rúgtam volna magam. Shinamori, te érzéketlen balfasz! – Nem, mármint nem úgy…

- Nem, jogos – intett le Aizen, és kicsit csak meredt a falak irányába, aztán furcsán grimaszolt. – Mintha a… nemtom. A shinobi felemnek ő volt a faterja, vagy valami.

Egészen elcsendesedtem, Aizen milyen tűpontosan tudta megfogalmazni, amit én képtelen voltam megfelelően definiálni. Nem úgy kötődtem hozzá, mint apához, de még csak nem is úgy, mint a nagyapához, de többet jelentett egyszerű parancsnoknál. Mert utánam nyúlt, amikor mélyre zuhantam, megértettette velem, amikor nem láttam tisztán, és fellobbantotta bennem az erőt, amit az akarat táplált. Tartoztam neki. Hálás voltam. És talán innen jött maga az egész hiányérzet. Nem úgy fájt, mint amikor Maekóékat gyászoltam, de valahogy csendesen, üresen, gyámoltalanul pangott bennem valami. Kinek a zászlója alatt vonuljak most harcba?

Szürke szemek, huncut mosoly, pipafüst és izzó tekintet. A gyászleple széle most ugyanazt a tetőt súrolta, amire a vérem fröccsent, ahogy neki esküdtem. Mármint nyilván a mindenkori Hokagének, de mégis ő volt ott, az ő hangján zengtek a szavak, amik annyiszor előre lendítenek, az ő keze szorult az ujjaimra, ahogy visszaadta a fejpántomat, ahogy visszaadta az esélyemet, az erőmet, a feladatomat, amikor én eldobtam. Érdekeltem. Én személyesen, én, a parányi porszem az olajozottan működő gépezetben. És biztosan nem csak én. Hogy lehetett erre ereje? Hogy lehet egyszerre minden emberére figyelni? És nem csak, mint beosztottra, fegyverre, a pajzs elemére… hanem mint emberre?

- Egyszer összetörte miattam az egyik teás izéjét. – Kérdőn pillantottam fel Aizenre, aki a vállát vonogatta, de az ajkain valami nosztalgikus mosoly játszott. – Még… még eléggé ramatyul voltam, és valamin felbasztam magam, és kissé lelkesen akartam számon kérni rajta, szóval lesöpörtem az asztalát, hogy rám figyeljen, de csak az egyik oldalát. – Döbbenten meredtem rá, mire szélesen rám vigyorgott, aztán a mosoly kuncogásba fordult, ahogy valami kedves lemondással csóválta hozzá a fejét. – A monológom közben fogta magát, és lelökte a maradék cuccát. Mondván, ha kiakadok, azt csináljam rendesen.

Akaratlanul is nevetni kezdtem, pedig ekkora arcátlanságot, amit Aizen… óha, várjál csak, rád szakad az égbolt.

- Elképzelhető… – Aizen érdeklődve fordult felém, én meg kissé zavartan vizsgálgattam a lassan szakadozó felhőréteget. Észre sem vettem, mikor kezdett csillapodni az eső. – Megeshet, hogy a kinevezésemre az első reakcióm az volt, hogy dugja fel magának a mellényét.

Aizenből kirobbant egy fáradt, de ahhoz képest felszabadult röhögés, aztán összeborzolta a hajam, és egy finom lökéssel tovább indított a határ vonalán.

- Szerintem ez egy gyönyörű végszó. – Kiroppantotta a nyakát, aztán megindult az erdő mélye felé, de még felém intett. – Védjük tovább, amiben ez a zakkant vénember ennyire hitt.

Amiben ennyire hitt. Némán indultam meg a nyomvonalon, és közben rántottam egyet a víztől elnehezedett mellényemen. A fegyverek halkan csörrentek, az anyag ismerős súllyal simult a hátamhoz, és ahogy felemeltem a pillantásom, éppen elkaptam, ahogy a felhők börtönét áttörő napsugár megcsillan a leveleken hintázó apró cseppeken. Amiben hitt.

Kicsit megszaporáztam a lépteimet, ahogy végigömlött rajtam egy újabb hullám energia. Valószínűleg végre beütött a tabletta.

De most egy kicsit inkább a Tűz Akaratára fogtam.

***

Az energiatabletta elég hasznos cucc, de mint mindennek, ennek is megvolt a hátulütője. A folyamatos koffein kicsinálta a vérnyomást, és az adrenalin bár felpörgetett, de rákényszerítette a szervezetet, hogy a vésztartalékaihoz nyúljon. Igaz, a tápértéke nagyjából lefedte egy átlagos felnőtt ember napi szükségletét – nyilvánvalóan rendszeres fogyasztás mellett –, de nem nyújtotta ugyanazt az utánpótlást, amit egy normális fejadag jelentett, inkább csak a létminimumhoz szükséges kalóriát, így a folyamatos extrém terhelés mellett a test a végletekig kimerült egy-egy huzamosabb kúra végére. Nyolc nap pedig már egyértelműen kiadósabb diétának minősült.

Mindenem annyira remegett – inkább már rángatózott –, hogy igazából egyáltalán nem lepődtem meg, amikor az elsősegélyláda azzal a lendülettel fordult ki az ujjaim közül, ahogy leemeltem a polcról. Fájdalmasan összerezzentem, mert az éles csattanás inkább ágyúdörgésnek hatott az éjszaka süvítő csendjében. Vagy talán csak az én idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. A nyolcadik nap végére érve nagyjából úrrá lettünk a káoszon, és talán sikerült annyira rendezni a sorainkat, hogy forgó váltásban, de mindenki hazajusson legalább tizenkét órányi regenerációra. Persze, ez több mint egy teljes hét aktív szolgálat után gyakorlatilag semminek minősült, de a falu nem volt abban a helyzetben, hogy méltányos pihenőidőt osszon. Ez a fél nap is inkább létszükséglet szülte kényszer volt, mint ténylegesen nélkülözhető üresjárat, de a shinobi is csak egy ember, és az ember elérte a végső határait. Én legalábbis biztosan.

Darabosan guggoltam le, és a szétszóródott felszerelés után nyúltam, de az ujjaim fájdalmas görcsbe torzulva álltak ellen az agyam parancsának. Lehunyt szemmel próbálkoztam a pakolásnál valamivel visszafogottabb mozdulatokkal, de teljesen hiába. Az égési sérülések a legszemetebb fajtába tartoztak, azok közé, amik a keletkezésük után kábé azonnali ellátásra szorultak, mert a bőr védőrétegei nem hogy roncsolódtak, de gyakorlatilag megszűntek, szabad prédaként hagyva ezzel a hús és szövetek érzékeny hálózatát. Aki sosem tanult frontszolgálatos elsősegélyt, azt sokszor meglepte, hogy az égésnél nem maga a fájdalom vagy a seb a veszélyes, hanem a fertőzés borzasztóan magas kockázata. A csata és az utózöngék hevében normális ellátás helyett nekem mindössze egy kezdetleges, szürkévé mocskolódott gézkötésre futotta, és ez mostanra tisztességgel megbosszulta magát. Először, amikor szinte bezuhantam a házba, még ugyan felmerült bennem, hogy én aztán leszarok mindent és mindenkit, csak vízszintesbe kerüljek végre, de szerencsére a józanész még egyszer utoljára előbújt lenyomni a kimerültséget, és inkább a fürdőbe másztam. Nyolc nap mocska a lefolyókban, tűzzel sterilizált pengével véreztettem ki a gennyet a pulzáló sebekből, de az utolsó pár lépésnél megakadtam. A szervezet eljutott az ereje végére, nincs több tartalék előre. Ennyi.

Már kezdtem komolyan elflörtölni az ötlettel, hogy hagyom a fenébe, ha eddig nem ölt meg, most már egy nyolc órás alvást simán kibír, amikor halkan nyílt mögöttem az ajtó. Megadóan magam elé emeltem a kezeimet, de a legnagyobb döbbenetemre anya helyett Shikamaru slisszant be a szűkre hagyott résen, közben fél kézzel próbálta kitakarni maga elől az agresszíven vibráló neonfényt. A csík szemekből és a párnalenyomatos arcából nem volt nehéz összerakni, hogy felébresztettem. Meg mondjuk hajnali fél három van. Normális ember ilyenkor alszik. Shikamaru pláne.

- Ne haragudj – suttogtam bűntudatosan, és visszakényszerítettem magam a szétbarmolt kötések és pirulák felé. – Feküdj vissza.

- Ja, hogy aztán lebontsd a házat. – Shikamaru mellém guggolt, és nálam lényegesen sikeresebben kapkodta össze a szétbarmolt EÜ cuccot, aztán egyetlen szó nélkül lehuppant törökülésbe, és magához húzta a kezem. Nem igazán maradt kapacitásom vitatkozni, meg különben is, józanésszel én is beláttam, hogy a sebet be kell kötni, én pedig erre jelen állapotomban alkalmatlan vagyok, így csak viszonylagos kényelembe helyeztem magam a kádnak dőlve, és figyeltem, ahogy az öcsém kissé elcsigázott, de alapvetően precíz mozdulatokkal fertőtleníti a kifakadt hólyagokat.

Volt valami fullasztó a környéket uraló némaságban. Az a fajta üvöltő csend, amikor szinte sípol a füledben, amikor már-már könyörögsz valami apró neszért, hogy ne tűnjön ennyire bántóan üresnek minden. De hiába. A bő egy héttel ezelőtti események mintha még az állatokat is megrémítették volna, még a tücskök se ciripelték az egész éjszakás szonátáikat. Pislogtam egy párat, amikor a látóterem széle zsibongóan elhomályosult. Még ne aludj.

- Anyáék?

- Apát a temetésen láttam utoljára. – Némán biccentettem, ez igazából várható volt, még mindig nem csillapodtak le teljesen a kedélyek. – Anya meg a kórházban.

- Megsérült?! – A szívem kicsit elkésett a rémült kalapálással a kérdésemhez képest, mintha az adrenalin tartalékaim legaljáról kellett volna felszippantania néhány cseppecskét a kezdődő pánikhoz, de Shikamaru leintett.

- Nem, takarít. Kábé mindenkit berángattak, aki meg bír mozdulni, iszonyatos a káosz. – Erősen meghúzta a kötést lerázó csomót, de hiába vágott végig a fájdalom a karomon, meg se rezdültem. Van, amire egy ponton túl egyszerűen már tényleg nem marad kapacitása a szervezetnek. Belegondolva így nem jelentettem valami hatásos védelmet sem én, sem a többi félhulla társam az őrposztokon. De mi mást tehettünk volna? Kizártnak tartottam, hogy bármelyikünk képes lett volna akár csak félsebességgel is védeni, nemhogy vissza is támadni, de nem volt túl sok választásunk. Ha már tényleges harcra nem is maradt erő, legalább annyival is nyerünk pár másodpercet, míg átlépik a hullát.

Valami az öklendezés emlékével rándult bennem, ahogy a tudatom hátuljában szűkölt a gondolat, hogy ez ráadásul jelen helyzetben még csak nem is morbid túlzás.

- És te? – Mivel az egyik kezem felszabadult, a karomat párnának használva dőltem a kád szélére. Shikamaru megrántotta a vállát, és az inak húzódásával finoman hullámzott egy halvány kis vágás az álla vonalán. Már gyógyulási szakaszba lépett, de elég mély volt, hogy ennyi nap után is tisztán kivegyem a tűéles széleket. Senbon vagy kunai.

Hallottam fél füllel pletykákat arról, hogy a felfordulásban genineket ugrasztottak az ellenség után, ahogy azt is hallottam, hogy van halott is közülük. Egy részem lassan építkező pánikkal akart kitörni a sorfalból és üvöltve szólongatni az öcsémet, de az évek kemény tréningje erősebbé edzette a másik felemet, amelyik rárúgta a rettegésre a szolgálat rácsát. Tudtam, hogy Shikamaru ott volt a sűrűjében, hiszen a stadionban volt a többi jelölttel együtt, amikor elszabadult a pokol. Tudtam, hogy ha magánál van – és tudtam, hogy magánál lesz, genjutsu ide vagy oda, mert Shikamaru lustaságból volt lassú, nem azért, mert ne lenne képes többre –, akkor harcolnia kell, ahogy azt is, hogy ez mindenképpen elkerülhetetlen lett volna. Éppen egy magasabb felelősséggel járó pozícióért vizsgázott – és ebben a világban a magasabb felelősség magasabb veszélyt jelentett. Tudtam, miért voltunk ott aznap, és tudtam, hogy eljött a perc, hogy megtanuljam az agyam hátuljába száműzni az aggodalmat, ami éles helyzetben arcátlan luxusnak számított. Hát lenyeltem a rettegést, és a megfogalmazhatatlan félelmem nyomán hullámokban elöntő adrenalint beolvasztottam a következő ütésembe.

De most néma éjszaka volt, a neonfényben pergamen vékonynak tetszett a hajszálerekre feszülő bőr Shikamaru halántékán, de élt és mozgott, és én együtt lélegeztem a szuszogása csendes ütemével. Shikamaru ezúttal nem maradt ott a csatatéren.

De talán a gyerekkora igen. Túl korai? A mi világunk ezt nem ismeri.

- Csak elterelés voltam, aztán Asuma megoldotta. Nem nagy cucc.

Hanyag mozdulatok, de a hangja aláfestésében finoman remegtek a szótagok. Figyeltem minden rezdülését, az ajkai ívét, a szeme alá gyűlő táskákat, a mélyebb árkot az arccsontja alatt, ami a chakrakimerülés jellegzetes tünete volt. Persze, hiszen már a meccs alatt kiürítette a készleteket, és még utána harcolni gyakorlatilag nulla regenerálódási lehetőséggel…

- Nem gáz, ha féltél – hunytam le a szemem fáradtan, és a tétova mozdulat szinte fizikai gyógyírként hatott a kiszáradt retinámnak. – Én is nagyon féltem az első pár ilyennél.

- Ne hazudj. – Érdeklődve pillantottam vissza rá, Shikamaru meg fintorogva keresett egy újabb géztekercset. – Te még most is félsz.

Shikamaru-Shinamori: 1-0.

- Vannak veszteségek? – Terelj, és mi másra terelhettem volna, mint a tágabb értelemben vett családunkra. Klánhoz tartozni egyet jelentett azzal is, hogy nem csak a legszorosabb közegedért feleltél. Tudtunk mindenkit név szerint, jelen voltunk egymás életében, és még ha nem is beszélgettem túl sokat valami sokadik ági unokatestvérrel, attól még az öröme az enyém is, és a gyászában együtt veszítünk. Persze, a Nara egy rohadt nagy klánnak számított, száz feletti létszámmal, és így simán előfordulhatott, hogy valaki annyira távoli rokon volt már, hogy genetikailag még Aizennel is több egyezést mutathattam volna. De itt nem a konkrét örökítőanyag számított – habár a mutálódott DNS-t ő is hordozta, akár képes volt feléleszteni a kekkei genkai-t, akár nem –, hanem minden más, ami egy klánt klánná tett, és ez bőven túlmutatott az árnyék trükkökön. Közös szokások, hagyományok, titkok és eskü. Különösen erősen számított ez, ha valaki a vezetői családba született. Mint mi is.

- Még nem tudni pontosan. – Shikamaru hangja visszarántott a fürdőszoba hűvös csempéjére, így pár pislogással igyekeztem újra rá koncentrálni. – Még nem tudjuk, ki van úgy kint szolgálatban, mint te voltál, és ki sérült, és ki…

A csend szinte süvített a fülem mélyén, ahogy lenyeltem a kényelmetlen gombócot. Nem kellett befejeznie, hogy értsem. Az azonosítások még mindig tartottak, csak a Hokage ünnepélyes temetését intézhettük hamar. A járvány elkerülése miatt csak letépkedték a fejpántokat az elesettekről, és már ásták is a hullákat. Hetekig is eltarthat, mire a teljes adatbázist összefésülik a fejpántok fém lapjának hátuljába vésett azonosítószámokkal. Ironikus is lehetne. Egyetlen délután elég, hogy minden atomjaira hulljon. Úgy, hogy hetekbe teljen összerázódni utána.

- A körlet? – próbáltam terelni a témát, ahogy Shikamaru talán öntudatlanul is egyre szorosabbra húzta a kötést. Erre megakadt, egy kicsit megrázta a fejét, és visszalazította az utolsó pár hurkot.

- A körülményekhez képest egész jó. A nagyapa megvédett mindent.

Döbbenten rándultam egyenesebb ülésbe, Shikamaru meg elégedetlenül kapott a kezem után.

- Ne ficánkolj már.

- A nagyapa? – meredtem rá hitetlenül. Az nem lehet. A nagyapa nagyon… nagyon beteg. Mostanra szinte felkelni sem tudott, és…

A bűntudat keserű savként marta végig a torkom hátulját. Ugyan, honnan tudnám, hogy volt az utóbbi időben? Mióta elkezdtünk aktívabban készülni a vizsgára, azaz több mint egy hónapja gyakorlatilag aludni és átöltözni jártam haza. Rá se pillantottam a nagyapára. Egy olyan időszakban, amikor tudtam, hogy bármelyik napja lehet az utolsó, én csak…

- A nagyapa. – Shikamaru annyira csendesen értett egyet, hogy úgy tetszett, a fürdőszoba levegője hűlt pár fokot. Lélegezni sem mertem, ahogy olvasni próbáltam az öcsém arcáról. Ez most azt jelenti… azt…

- Még nem – emelte rám a pillantását, és a barna szemek ugyanazt a nyúlós félelmet tükrözték. Nem kellett hangosan kimondanom, ha egyszer egyformán éreztünk. – Kórházban van, lélegeztetik, meg… minden.

Nyelni sem tudtam. A nagyapa megvédte az egész klánt, ahogy azt tette egész életében, mert ugyan mit számít, ha formailag már nem ő a vezető, az esküt nem radírozod ki csak úgy valaki lelkéből. És a nagyapa védett, gondolkozás vagy mérlegelés nélkül, ösztönből. Biztos, hogy így volt, mert ha végiggondolja, akkor biztos, hogy nem teszi, hiszen éppen ez az életforma pusztította el lassan, akkor nem nyúlt volna a chakrához, hiszen…

Az örvénylő gondolataim kegyetlen falnak csapódtak, hogy a hullámtörést az egész bensőm visszhangozza. Dehogynem. Nekem a nagyapám, akiért szűkölve remegek, hogy vigyázzon magára, és maradjon meg, ameddig csak lehet, de… De nem csak nagyapa vagy édesapa. Hanem felesküdött shinobi és felesküdött klánvezér. Az egész élete mindössze apró szeletkéjét kaphatta meg a családunk. Shinobi klánba tartozni azt jelentette, hogy megtanultál osztozkodni. Még a szeretteiden is.

- Hazahozzák még? – Lepillantottam a bumszli csomóra, amire Shikamaru már vagy a hatodik szorítást húzta. Bár a kezemet nézte, biztos voltam benne, hogy nem látja.

- Elvileg… elvileg lehet. – Shikamaru megköszörülte a torkát, én pedig szemet hunytam a pillanatnyi gyengeség felett. A csapatmunkának az is a része, hogy néha csak nem veszed észre, ha a másik megingott. Családban létezni pedig az egyik legkomplexebb csapatmunkát kívánta. – De akkor is állandó felügyelet kell neki.

- Akkor jöjjön hozzánk – formálta a szám a gondolataimat megelőzve a legegyértelműbb megoldást. – Majd én átköltözöm.

Shikamaru egy pillanatra elgondolkozva nézett rám, aztán bólintott, és lezárta a kötés szélét. Nem kellettek felesleges körök, tudtuk, mi a dolgunk. A szüleinknek is megvolt a maga baja, mi pedig nem voltunk gyerekek. Már egyikünk sem.

- Mennyi időd van? – állt fel, aztán a kezét nyújtotta. Belé kapaszkodva vergődtem talpra, és elnyomtam egy szisszenést, ahogy minden izmom sikítva tiltakozott a helyváltoztatás ellen.

- Tizenkét óra kimenő. Adj nekem hat órát aludni, utána pakolunk.

- Legyen nyolc – javított ki Shikamaru levegőt sem véve, én pedig egy pillanatra elméláztam, mikor szedte össze ezt az ellentmondást nem tűrő hangszínt. Ez nem kérés volt vagy javaslat. Parancs fordult a nyelvén, és a darabos szótagokban apát idézte. A gyomrom kényelmetlenül rándult, mert a komoly kiállás nem illett a még gyerekes vonásokhoz, de nem panaszkodhattam. Csatasorba állj, erre esküdtél. – És menj el Seichihez, legalább jelentkezz le, hogy élsz.

Az egész világ meglódult velem, ahogy felrémlett előttem Seichi vádló pillantása, a dühtől elsápadt ajkai, az ujjaim hagyta vérfoltok a pólóján, mintha én magam sebeztem volna meg. Hányingerem lett, de nem volt mit kihányni, így csak üres öklendezés marta a torkom. Seichi. Akit mindig egyre jobban, de az utóbbi időben főleg egyszerűen csak… félretoltam. De hát annyi minden volt, annyira gyorsan, a szolgálat…

- Mi van? – Lepillantottam Shikamarura, aki gyanakodva méregetett. – Szakítottatok?

A szó nyúlósan kúszott a mellkasomig, és alattomosan szorította egyre jobban görcsbe. Olyan fajta kényelmetlen, tompán sajgó fájdalom szivárgott a szívem környékéről, amit eddig nem ismertem. De most ott volt. És együtt dobbant az egyszerű kérdés betűivel.

- Nem. – Némán elléptem a szobám felé, és csak intettem Shikamarunak, amikor behúztam magam mögött az ajtót.

Pontosabban még nem.

***

Mindenfajta túlreagálás nélkül is csak harmadikra sikerült kinyomnom magam fekvő helyzetből, annyira reszketett minden porcikám az ébresztő után. Nem fogadtam szót Shikamarunak, és csak hat óra regenerációt engedélyeztem magamnak, de muszáj volt. Seichi megérdemelte, hogy végre ne két létkérdés közötti pisiszünetbe szorítsam be.

Shikamaru kötései szerencsére erősen tartottak, és egy pillanatra már elflörtöltem a gondolattal, hogy szoknyát vegyek, de aztán a létező legtermészetesebb mozdulattal nyúltam az egyenruhám felé. Ezekben a vészterhes időkben nem számított a hivatalos szabadság. Hat órával többet aludtam, mint bárki a határposztokon, a bajtársaimhoz képest maga voltam a megtestesült kipihentség. Bármikor beszólíthattak.

Szorosan fogtam össze a hajam, ahogy a fájós ízületeim miatt először darabosan, de egyre gyorsabban beértem a konyhába. A mellényemből nem volt váltás, még száradt, és iszonyú pucérnak éreztem magam a megannyi rejtett fegyver nélkül, de nem volt más választásom, annyi kényelmet engedélyeztem magamnak, hogy legalább vizesen ne vegyem vissza.

Elrebegtem egy néma hálát anyának, ahogy a hűtőt kinyitva egy csomó kaja tárult elém, de nem akartam időt pazarolni, minden egyes másodpercem be volt osztva. Csak felmarkoltam egy jéghideg rizsgombócot, és kábé három falatban eltüntetve már házon kívül is voltam. Nyár lévén hiába volt korán, már kezdtem érezni a nap erejét a tarkómon, ahogy végigvágtam a még mindig romos falun. Voltak munkálatok, amiket már megkezdtek, de javarészt még a törmelék eltakarításánál tartottunk, és ezt is főleg civilek csinálták. Aki shinobi volt, és még mozgóképes, az a határt őrizte vagy a kórházban segített. Civileket oda nem szívesen engedtek be, és meg is értettem. Ninjaként az életed részét képezi a harci sérülések látványa, muszáj elviselned, de akit nem erre tréningeztek, az el sem bírja képzelni egy elfertőződött seb bűzét, amíg meg nem üti az orrát. És nem volt szükségünk több ájult páciensre.

A találatot kapott épületek nem sok tájékozódási pontot nyújtottak, az utcákat halomba dőlt törmelék torlaszolta, de még így is, vakon is eltaláltam volna a parányi fegyverbolt helyéhez. A ház megsérült ugyan, de kopogtatásra stabilnak tűnt, bár a betört kirakatüvegen átlépve elszorult a szívem. Az üzlethelyiség, Seichi szíve és lelke teljesen szétdúlt romokban hevert. A fegyverek nagyja eltűnt – valószínűleg a csata hevében fosztották ki –, az üvegek felfeszegetve – törésálló, emlékeztem, az első beszélgetésünkre éppen úgy, mintha csak tegnap lett volna… –, a pult oldala megrepedve.

Lépteimre finoman felkavarodott a por, de ez pusztítás okozta hamu volt, nem a szokásos, otthonos kis réteg. A betört ablakokon bántóan élesen csillant a kora reggeli napfény, és bennem egy pillanatra felmerült, hogy nem csupán egy romba dőlt helyiséget… inkább egy romba dőlt életet látok. Újra lehet kezdeni innen is?

- Elnézést, de mit… – Seichi hangjára azonnal felé fordultam, de ki már nem tudtam lépni a parányi boltból, mert a következő pillanatban már körülöttem voltak a karjai, és olyan erősen szorított magához, hogy hallottam a gerincemet reccsenni. Az arcom a mellkasába fúródott, levegőt sem kaptam, de hirtelen nem is nagyon akartam szónokolni, ahogy megéreztem az ölelésen túl, Seichi mennyire remeg. – Jó ég, élsz. Élsz. Annyian meghaltak, annyi sérült, és csak folyamatosan listákat tűznek ki, akik már…

- Jól vagyok – motyogtam tompán a felsője anyagába, és végre volt érkezésem viszonozni az ölelést. De ahogy az ujjaim a hátát érintették, elrándult tőlem, és jó pár lépést hátrált. A közénk táguló tér a mellkasomban visszhangzott, ahogy a tompa, ismeretlen fájdalom megint lüktetni kezdett. Nem voltam zseni, mint apa vagy Shikamaru, de azért hülye sem. És érezni éreztem. Talán jobban is, mint kellett volna. – Te megsérültél?

- Láthatod, egy karcolás se. – Seichi hangja jegesen kúszott felém, én meg lehunytam a szemem. Itt is vagyunk. – Nem kéne most máshol lenned? Nincs szolgálatod?

- Még egy pár óráig nincs, addig… – Elakadtam, ahogy a zöld pillantás ködösebbé vált, és az orra körüli apró ráncok árnyékossá mélyültek. Mélyebbet dobbant a szívem, ahogy rájöttem, hogy nem jó. Nem jó válasz. Nem ezt kellett volna. Nem ezt várta. Nem azt, hogy ha van egy kevés időm, akkor belefér, de csak akkor… – Mármint nem úgy értettem, én…

- De. De, pontosan úgy értetted. – Seichi idegesen beletúrt a hajába, aztán dühösen belerúgott az egyik elrepedt lábú szekrénybe, mire az nagy robajjal összeroskadt. Meg se rezzentem, csak hagytam, hogy a burjánzó érzés egyre jobban behálózza a mellkasom, mintha csak az ereim bonyolult térképén jutna el minden porcikámba. Seichi halkan szitkozódott. – Én most már lassan családot akarok, érted? Házat, meg gyerekeket, meg…

A szavak úgy érkeztek, mint egy jól irányzott pofon, és a szemem is gyanúsan szúrni kezdett. Hogy jöhet elő pont ezzel, amikor nagyon jól tudja, hogy…

- Tudod, hogy nem lehet gyerekem – suttogtam a poros szakadékba, de Seichi csak dühösen rácsapott az egyik törmelékkupacra.

- Persze, hogy tudom! De szerinted hol érdekelne engem, hogy nem te szülted?! – Kicsit meglepetten pislogtam, mire Seichi vadul az egyik irányba vágott a kezével. – Az árvaház dugig van. A család nem vér, hanem egy döntés!

Néma csend telepedett ránk, én pedig lélegezni is elfelejtettem, ahogy álltam a zöld szemek pillantását. A tekintete örvénylett, mint a felkorbácsolt tenger, és olyan iszonyatos keserűség és fájdalom üvöltött benne, hogy éreztem a könnyeket a saját szemem sarkába gyűlni. Egy döntés.

Klánban nőttem fel, a klán szoros kapcsára tanítottak egész életemben. Egy láthatatlan kötelékre, aminek viszont volt biológiailag lekövethető láncszeme. Ha nem is ébresztette fel valaki a kekkei genkai-t, akkor is hordozta a mutálódott gént, tehát hozzánk tartozott. Meg ha valaki felesküdött, az is, ha beházasodott, vagy…

A gyomrom fordul egyet, ahogy lassan a helyükre csusszantak a kirakós darabkái. Hiszen az eskü is egy döntés. Nem kapnak vérátömlesztést, nem fogják hordozni az összetartó gént. Csak döntenek, hogy mostantól hozzánk tartoznak, mi pedig döntünk, hogy elfogadjuk őket. Csak a döntés, hogy…

És Seichi döntött volna mellettem. Mellettünk. Egy közös élet mellett, gyerekeket, jövőt álmodott nekünk, azt se bánta volna, ha nem a sajátjai, csak velem…

- Döntés arról, hogy mi fontos, mi a legfontosabb. – Seichi lemondóan, és valahogy végtelenül szomorúan ejtette a teste mellé a karjait. – Te is döntöttél már. Csak nem mellettem.

Odakint egy madár csivitelt az ébredő falunak, de most bántóan elütött a közénk telepedő súlyos csendtől. Kegyetlenül emlékeztetett, hogy az élet ugyanolyan mederben folyik tovább akkor is, amikor éppen a saját világom hullott darabokra. Mert itt már nem maradt több kérdés, hogy az elhangzott szavak nem üres vádak vagy sérelmek. Ítélet csattant mögöttük.

- Én nem… – kezdtem volna, de én se tudtam, mit akarok mondani, és Seichi leintett.

- Dehogynem. És… nézd – dörzsölte meg a homlokát, és kicsit közelebb lépett hozzám. Nyúzottnak tűnt, és meg akartam csókolni, de nem lehet. Többet nem. – Nem… nem a te hibád. Vagyis nem úgy. – Mélyet sóhajtott, az arcát barázdák ráncolták. Sose volt ráncos, de most felfedeztem, hogy néhány árkocska már simult állapotban is látszik. Az én elutasításom bőrbe vésett nyomai. – Te… te szolgálatra esküdtél, meg mit tudom én. Én ezt felfogom, frankón, csak nekem ez kevés.

- De ez csak a vizsga meg az ostrom miatt volt így – léptem közelebb, a kezem felé rezdült. Nem voltam ura a tetteimnek vagy a szavaimnak, a kétségbeesett ragaszkodás tört elő belőlem. Mert én nem ezt akartam. Soha nem ezt. Nem akartam bántani, nem akartam cserben hagyni, és főleg nem akartam elüldözni. Szerettem. Sok mindenben voltam bizonytalan életem során, de ez azon kevés dolgok közé tartozott, amit tudtam. Szerettem. Seichi tanított meg behozni a hátrányomat a chakra terén, de ő tanított meg szerelmesnek lenni, és én imádtam ezért. Épphogy csak összelegóztam a darabkáimat, amikor jött ő, és addig ölelt szorosan, amíg a részecskék összeforrtak. Nem akartam elengedni. Seichivel tanultam meg újra élni, fogalmam sem volt, hogyan kell nélküle. – Ha lezajlott ez az őrültek háza, utána…

- Utána lesz más valami – tárta szét a karjait. – Mert mindig van és mindig lesz. Támadó, küldetés, továbbképzés, vizsga, a klánod… – Hanyagul intett, a torka mélyéről igazi keserűség mérgezte a szavait. – És mindig, mindegyik fontosabb lesz, mint én. Mint mi.

- Ez nem igaz! – tiltakoztam kétségbeesetten, de ahogy felé léptem, Seichi hátrált. És ez jobban fájt, mintha megütött volna. – Ez nem igaz, apa is itt van nekünk és anyának, és…

- Ugyan már! – horkantott dühösen, a szemei megint felszikráztak. A nyugtalan, háborgó zöld. Ez nem volt szép. Ez karcolta a lelkem. – Lehet, hogy neked normálisnak tűnik az, hogy kábé véletlenül látod néha a faterod, de nekem nem. Én nem akarok egy befolyásos shinobi felesége lenni! – csattant fel, és mielőtt megszólalhattam volna, azonnal folytatta. – Én nem akarok… én nem tudok versenyezni egy faluval. Én nem akarok a második lenni, érted?! – Felém fordult, és hiába lépett közelebb, egyre távolabbnak éreztem magamtól. – Én családot akarok. Gyerekeket és feleséget, aki otthon van, akivel fél éjszakákon át szeretkezünk, és nem lopott meneteket tíz perces pisiszünetben! Én családot akarok, ahol vannak közös élményeink, ahol van közös vacsora, ahol együtt vagyunk. Stabilitást akarok! – fakadt ki elkeseredetten, és a szavak vége elcsuklott, én pedig vele könnyeztem. Minden egyes betűvel egyre jobban omlott be a szakadék, és hiába léptem közelebb, szinte fizikailag éreztem, ahogy távolodunk. A néma, kimondatlan vádakból emelt fal, ami lassan, alattomosan építkezett a háttérben, most ránk omlott. És nem maradt túlélő. – Nem ezt a kiszámíthatatlan tartalék szerepet. Én családot akarok, Shinamori – nézett rám teljesen legyőzötten, és én magam is leeresztettem a karjaimat. – És ez veled… veled nem fog menni. 

Odakintről kiáltások szűrődtek be, lassan beindult a törmeléktakarítás mára is, de mi csak álltunk ott, pusztító némaságba fagyva, és kerestük egymás pillantását. De ez most más volt. Nem az a meghitt összenézés, mint annyiszor már a városban sétálva vagy az ágyban egymásba gabalyodva. Ez most lecsupaszítottan őszinte, minden álomtól és rózsaszín felhőtől mentes valóság. A jövőnk került mérlegre, és elbukta a próbát.

Minden porcikám tiltakozni akart, hogy ez nem igaz. Hogy én is tudok feleség és anya lenni, meg tudom adni, amit kér… De az ujjaim az egyenruha erős szövetébe martak, és tudtam, hogy igaza van. Mert reggel a szoknya helyett szolgálathoz öltöztem. Mert minden egyes nap minden egyes percében öntudatlanul is döntök, folyamatosan döntök, mert a vérembe ivódott a vágással a tenyeremen és a torzult heggel az arcomon, és ha én magam nem is vagyok tudatomnál, a szívem már helyettem is a berögzült ritmusra dobban. És az nem Seichié.

Fogalmam sincs, meddig fagyott körénk a pillanat véglegessége, mire el tudtam szakítani a tekintetem azoktól a gyönyörű szemektől. Amik legyőzötten, kétségbeesetten figyeltek, mint egy kifakult, letarolt, haldokló mező. Megtört. Megtörtem. Ő meg engem. Ezért mondják, hogy a szerelem erős. Csak nem csak akkor, amikor összeköt. Akkor erős igazán, amikor rombol.

- Értem. – A hangom idegenül üresen csengett, ahogy tétován megindultam felé. Seichi ellen lépett, így lassan kerültük meg egymást. Mint valami esetlen búcsúszertartás. – Értem. Sajnálom, hogy…

- Ne! – Seichi visszavett a lendületből, megint a hajába túrt. – Ne. Te egy fantasztikus ember vagy – mosolygott rám halványan, de inkább elkaptam a pillantásom, mielőtt elkezdek sírni. Nem itt. Nem most. – És egy nagyon kivételes shinobi. Csak…

- Csak nem feleség és anya. – A csend volt a megerősítésem, szóval csak biccentettem. A talpam alatt halkan nyikordult a fémforgács, amitől fel akartam nyüszíteni, mert pontosan előttem volt, ahogy a köszörű lecsiszolja az egyre élesebb pengéről, ahogy az izzadságcsepp megül Seichi orra hegyén, ahogy az ajkai az enyémbe marnak, a tenyere érdes a munkától, ahogy besimít a felsőm alá, és a szíve az enyémmel dobban. Már nem. – Keresek másik boltot.

- Nem muszáj. – Seichi kényelmetlenül toporgott, én meg egyszerre akartam hozzá bújni és elrohanni. De felnőtt ember egyiket se teszi. Shinobi pláne. És ha már döntöttél mellette, akkor csináld is rendesen. Akkor is, ha ebben a percben úgy tűnt, Seichi nélkül életképtelen vagyok. Nem csak a fegyverek, de az élet, az újrakezdés. Ő tanított újra lélegezni. És most egyedül hagy, amikor nem tudom, hogy kell. – Csak egy kis… szünetet, oké? – Felsandítottam rá, ő pedig bepróbálkozott egy szomorú mosollyal. Mint egy nagyon szép, de törött festmény. – Nem olyan könnyű túllenni rajtad.

Egy részem zokogva akart nekiugrani, hogy ha ennyire nem könnyű, akkor miért adja fel?! Miért lök el?!

De pontosan tudtam, hogy minden szava jogos sérelem. Szerettem. Ő is szeretett. De nem ugyanazt akartuk. Egymást szerettük, de nem egymást kerestük. És hirtelen ez csak az élet legundorítóbb iróniájának tetszett.

Mélyen beszívtam az áporodott, jellegzetes szagú levegőt, és igyekeztem minden egyes kis aromamorzsáját elraktározni. Pontosan úgy, mint a legelső alkalommal… de egészen más volt minden, és valahogy éreztem, hogy nem csak az ostrom miatt. Nem békét hozott a parányi bolt. Végleges veszteséget. Valami gyönyörűt kaptam ide belépve. És valami pótolhatatlanul gyönyörűt kellett letennem, ahogy kisétálok.

- A kezed… – Felnéztem Seichire, aki tétován intett a bekötözött tenyerem felé. – Csúnyának látszik. Meggyógyul?

Bambán meredtem le a fehér, rendezett kötésekre, amik Shikamaru precizitása nyomán nem mozdultak el az éjszaka alatt sem, de a széleiken ki-kidudorodott a gyulladt vörösbe torzult bőr. Megmozgattam az ujjaim, és a gennyes sebek éles fájdalmat lüktettek szanaszét, de… de a duzzanat lelohadt a tegnapihoz képest, és a steril kötések tiszta illatot árasztottak. Meggyógyul? A kezem? Vagy nem arra céloz?

- Meg. – Nagy nehezen felnéztem rá, és kapaszkodtam a pillantásba, ami kicsit megolvadva búcsúzott. Mint az apályhoz készülő végtelen tenger. – Idővel.

Seichi ajkai szomorú, de igazi mosoly emlékét rajzolták az arcára, én pedig egy néma intéssel kifordultam a madárcsicsergéses reggelbe.

~~~

- Kérem, Ibiki-san, csak egy percet!

- Nincs egy percem.

- Akkor fél is elég!

- Mit nem értesz azon, hogy nem érek rá?!

Kina ezerszer is elátkozta magában apró termetű felmenőit, ahogy mind a száznegyvenhét centijével próbálta beérni a vallató óriás embertelenül nagy lépteit a folyosón. Nyilván hamvában holt próbálkozás volt, de csak ért valamit a shinobi kiképzés, még ha irodai melóban is találta meg végül az otthonát. Egek, ki egyezett bele, hogy a magas emberek ennyivel gyorsabbak legyenek?

- De Ibiki-san, ez fontos!

- Na ne bassz. Minden fontos. – A magas férfi egyszer csak megtorpant, mire sikeresen nekirohant a hátának, és úgy pattant vissza róla, mint valami gumilabda. Morino kimérten pillantott le rá, aztán belökte maga mellett az ajtót. – Ha be mersz jönni, amíg hugyozok, van húsz másodperced.

A férfi mosdó ajtaja jóformán az orrára csapódott, Kina pedig elképedve kapkodott levegő után. Számtalanszor végighallgatta a szülei sopánkodását, hogy ne pont a Kínzási és Vallatási Központ adminisztrációjának szentelje az életét, mert a dolgozók elnyomó többsége férfi, ráadásul vadak és faragatlanok – élükön a közvetlen főnökével, akinek még a beceneve is egy súlyos, negatív felhangú pszichés torzulás –, de ő kitartott amellett, hogy képes lesz megbirkózni a feladattal. És ha már ezt elhatározta, akkor itt volt az ideje tettekbe önteni a szándékot.

Felkapta a mappáját, aztán belökte a férfi mosdó ajtaját, és egy meglepett dolgozó méltatlankodó kiáltását figyelmen kívül hagyva Ibiki mellé lépett, és megköszörülte a torkát.

- Első napirendi pont: Hyuuga Ko jounin szintre emelési kérvénye.

- Nekem ahhoz mi közöm.

- Hogyhogy mi köze?! – Kina a másodperc tört része alatt váltott a rákvörös egy igen pikáns árnyalatába, ahogy a tekintete akaratlanul is elkalandozott, majd miután meggyőződött róla, hogy a Kínvallatás koronázatlan királya mindenhol az átlagosnál kirívóbb méretekkel rendelkezett, inkább újra a jegyzeteibe süppedt. Magas egek. – Ön volt a felügyelő jouninja, és mint olyan, döntő szereppel bír a véleménye a kérdésben.

Ibiki fáradtan felsóhajtott, de felhúzta a nadrágját, mire Kinát kiverte a víz. fogy az idő!

- Nem hiszem, hogy a lépcsős akciója után az én megerősítésem kell.

- Ez akkor egy igen? – rágcsálta a tolla végét bizonytalanul, míg a vallató a csaphoz sétált, az ajtóból pedig egy újabb versenyző fordult vissza értetlenül, hogy újravizsgálja a vizesblokk nemek szerinti elosztását hirdető ábrát.

- Tíz másodperc, kisegér.

Oké, akkor ez egy igen.

- Következő napirendi pont: Nara Shinamori vadászninja képzésének ajánlása.

Ibiki megakadt egy pillanatra a kézmosásban, Kina pedig kíváncsian merészkedett közelebb. Talán magyarázatra vár? Hát persze!

- Amihez azért van köze, azon felül, hogy szintén az ön csapatába tartozott, mert még szükséges egy jounin beosztású ninja ajánlása, hogy a képzést…

- Miért is ne? – Kina meglepetten pislogott fel a hatalmas emberre, aki lerázta a kezeit, aztán egyetlen szó nélkül kimasírozott a mosdóból. Elkeseredetten rohant utána, de a lendületével csak annyit ért el, hogy összeütközve egy befelé igyekvő, meglehetősen döbbent kollégával, végül mindketten a földön kötöttek ki. A tolla messze gurult, a mappája tartalma szétszóródott, és Morino Ibikiből már csak egy libbenő kabátvég látszott a folyosó torkolatában.

- Ez akkor most egy igen?!

-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_

A fejezet elején szereplő idézet nagyjából ennyit tesz magyarul:
A legnehezebb dolog, amit az élet során meg kell tanulnunk az, hogy melyik hidakon keljünk át, és melyeket égessük fel magunk mögött.

Nagyon köszönöm, hogy a hatalmas - és nem tervezett, köhöm, köhöm - nyári szünet után újra itt vagytok velünk! Remélem, tetszett ez a kis átvezetőbb fejezet, amiben azért történtek dolgok. Öveket becsatolni, a vizsga arc leköszönt, de hamarosan rajtol a következő, ami remélem, legalább olyan izgalmas lesz. ;)

Nagyon köszönöm, hogy itt vagytok! Ha tetszett, és van kedvetek, osszátok meg velem pár sorban, mit gondoltok. :)