Shinamori – Évforduló
Ötszázhuszonötezer-hatszáz perc.
Nyolcezer-hétszázhatvan óra. Háromszázhatvanöt nap. Ötvenkét hét. Tizenkét
hónap. Egy év.
Elképesztően széles skálán tudtuk meghatározni az
idő múlását. Pontosan leosztott, szigorú számokkal. Hideg tények, papírra
vésett, fekete-fehéren kísértő, megmásíthatatlan adatok. De ezek mind csak üres
szavak. Pereg a naptár, január, február, március, peregnek a napok, szombat,
vasárnap, és végül megint hétfő. Tudod,
hogy telik az idő, hiszen látod, hogy egyre halad előre a naptár, felfogod, hogy megint új hét, új hónap
kezdődött, de nem érzed.
De ott van, amikor a nap lassan nyugovóra tér, és
narancs fénnyel öntözi a leköszönő perceket, hogy aztán az éjszaka sötét leple
után a hajnal madárcsicsergéssel hirdesse az új kezdetet. Ott van, amikor a
nyári, harsogó zöld színes avarba fordul, és a csupasz ágakon ülő hó rügyező új
életté olvad. Ott van, amikor Shimo és Zeri reszkető, vékony lábacskái erős
izmokká fejlődve szelik át az erdőt. Ott van, amikor a temetésen gömbölyödő
pocakra simul a gyász feketéje, és ott van, amikor ugyanezt a sírt gyerekkacaj
ütemére totyogó parányi kezek simogatják.
Az idő együtt múlt a rideg számokkal, de együtt
lüktetett magával az élettel. Elmúlás és újjászületés. Elköszön és megérkezik.
Mert hiába tűnne úgy, hogy a fájdalomtól megfagy a világ, hogy összeroskadt a
mindenség…
Mert a sebek idővel hegekké gyógyulnak. A könnyek
idővel nevetésbe száradnak. A maró fájdalmat idővel felváltja a tompa sajgás,
az üvöltő hiányt a lágy emlék.
Összeszorult a torkom, ahogy nagy műgonddal
egyengettem el a pár szál liliomot. A lágy szélben finoman ringatóztak a rideg
márvány fogságában, és az engesztelésre gyújtott füstölő illata a kék ég felé
tört.
Ötszázhuszonötezer-hatszáz perc.
Nyolcezer-hétszázhatvan óra. Háromszázhatvanöt nap. Ötvenkét hét. Tizenkét
hónap. Egy év.
Az évszámok kíméletlenül hirdették a
megmásíthatatlant, de az egyik liliom szirma puhán szállt feléjük, kitakarva
néhány jelet, mint egy apró, gyógyító tapasz, és én mélyen beszívtam a levegőt,
ahogy végigsimítottam Maeko nevén.
Mert az idő múlik. És az élet megy tovább.
-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-
Aizen – Tsume
Belezúgni és beleszeretni valakibe két teljesen különböző dolog.
Amikor először pillantotta meg Hanát azon a
napfényes őszi délelőttön az akadémia udvarán két másik lánnyal beszélgetni…
Ahogy a szélben lágyan lebbentek a hosszú, barna tincsek, a mosolya játékos
ráncokat rajzolt az agyarmintákra, a sötét szemekben folyékony csokoládéként
szűrődtek a napsugarak, és Aizen tudta,
hogy szerelmes.
Nos. Maradjunk annyiban, hogy tudni vélte. De akkor és ott igazinak tűnt, perzselőnek és
felemésztőnek, és egész tizenegy éves valója lángolni kezdett az idegen és
mégis ismerős bizsergéstől. Amikor még a korosztálya legtöbb tagjának a lányok
csak valami elérhetetlen és megérthetetlen misztériumot jelentettek (meg
hisztit, hisztit főleg, most komolyan, mi a baj a hernyókkal?!), ő már látni vélte
a jövőt, kettejük jövőjét, egy raklapnyi gyerekkel (de fiúk, mind fiúk,
senkinek sem kívánt volna négy húgot, egek, azt a borzalmat), meg egye fene,
jöhetnek a kutyák is. Igen, Aizen minden porcikájával szerelmes volt, amennyire
csak egy kamasz szerelmes lehet, és ezt igyekezett az idő múlásával Hanának is
a tudtára adni. Bátortalan próbálkozások „titokban” ottfelejtett rózsákkal (és
elfutott utánuk, elfutott, egek ura,
ez de ciki), meg tétova pillantásokkal, de Hana vette az adást. Aizen roppant
elégedett volt a dolgok alakulásával, de aztán…
Aztán a világa felrobbant, a mindenség a vállaira
szakadt, az apja kardja súlyos némasággal pihent a nappali szekrény tetején, és
Aizen viharos sebességgel kényszerült felnőni. A szeleburdi, szófosó kamaszt
pillanatok alatt kellett maga mögött hagynia, mert férfi és családfő kellett,
oltalom és stabil tartóoszlop, és amikor hirtelen az élet igazi súlyát kényszerült elcipelni, a kamaszos belezúgásoknak nem
maradt hely. Ostoba és érthetetlen fellángolásnak tűnt, messzemenőkig túlzottan
idealistának és botornak. Jövőt álmodozni tizenegy évesen, amikor felnőttnek
lenni valójában vért és verejtéket jelentett, amikor az ő könnyeinek nincs
helye a lányoké mellett. Hát Aizen arccal előre fordult a felelősségébe, mert
az ő dolga mostantól.
De aztán egyszer csak ott volt megint. Az anyjának
segített bevásárolni, a húgaival játszott, és Aizen üvölteni akart és
elküldeni, mert arra emlékeztette, amit sosem kaphatott vissza, a gondtalan és
naiv gyerekre, aki akkora idealista barom volt, hogy azt hitte, elbírhat az
ellennel, aki miatt…
De Hana nem ment el, csak nézett rá, áthatóan és
vesébe látóan, és a pillantása követelt és parancsolt, és amikor egyszer
kifordult az ajtón, utána rohant, és bárhogy próbálta elküldeni, csak ölelte,
olyan szorosan és olyan ragaszkodóan, hogy Aizen érezni vélte, ahogy a
darabjaira robbant lelke kezd összeragadni, és csak ölelte a zuhogó esőben (de
lehet, nem is esett, csak ő zokogott?), és a kezei közé fogta az arcát, és
csókolta, és a sötét tekintet égetett és ígért és feloldozott, és Aizen akkor
tudta, hogy most tényleg szerelmes.
Mert belezúgni vidám volt, könnyed és játékos, mint a kora őszi szellő, de
beleszeretni súlyos és igazi, mint a tomboló vihar, és végletes és fájó és
világokat rengető.
És gyönyörű. Puhán kisimított pár rakoncátlan
tincset Hana arcából, aki közelebb bújt, a barna haja szétterült a párnán, és a
bőrük összesimult a gyűrött takaró alatt, és az álmos szemekben visszaragyogott
a kora reggeli napfény. Gyönyörű. Hana ajkai mosolyra húzódtak, és ő utána
kapott, mert még a reggeli lehelete is tökéletes volt, mert hozzá tartozott,
aki összeragasztotta, akiért legyőzne bármit és bárkit, mert most már az övé,
felnőtt szerelemmel és igazi ragaszkodással, és nincs semmi, amiért feladná
vagy itt hagyná vagy…
- Basszus!
- Mi van? – rándult hátra értetlenül. Hana rémülten
kapta a fedetlen mellkasa elé a takarót, és kitágult szemekkel meredt az ajtaja
felé.
- Anya hazajött.
Nos, egy embert kivéve.
Aizen felpattant, de elvágódott a lába köré
csavarodott takaróban, ahogy kétségbeesetten kapott az alsója felé, míg Hana a
pólóját vágta hozzá.
- Nem azt mondtad, hogy két hétig ellesz?!
- Úgy volt! – nyüszített Hana, aztán szélesre tárta
az ablakot. Na persze, mintha ez kiűzné a szagát…
- Meg fog ölni? – kérdezte tétován, ahogy élete
leggyorsabb öltözését produkálta (tekintve az Ibiki-sensei alatt eltöltött
éveket, ez nem kis szó). Hana az ajkát rágcsálva bújt bele egy hálóingbe, és
bizonytalanul méregette az ajtót. Odalent boldog kutyacsaholás köszöntötte a
ház asszonyát, de Aizen inkább a hulláján marakadó fenevadak étkezés előtti
imájának hallotta.
- Nem, dehogy. Szerintem nincs semmi baja azzal, ha
pasim van.
Aizen ledermedt.
- Szerinted? – Hana kicsit behúzta a nyakát, mire
felhördült. – Te el se mondtad neki?!
- Én akartam… - kezdte volna az Inuzuka tétován, de
mindkettejükbe belefagyott a szó, amikor odalent gyanús csendbe fagyott minden.
És nem kellett csalódniuk, ahogy megreccsent az emeletre vezető lépcső, és
állatias morgás hasított végig a házon. Csak nem állattól.
- Inuzuka Hana. Nálad egy fiú van. NYISD KI
AZONNAL!
- Menj, menj, menj! – sikította suttogva Hana, és
az ablak felé lökte. Aizenben egy futó pillanatig felmerült, hogy mezítláb
érkezni az emeletről a betonra nem a legjobb ötlet, de aztán hallotta
nyikordulni a kilincset, és további merengés helyett kilendült az ajánlott
menekülőúton.
És ahogy menet közben próbálta felrángatni a
szandálját a mellényét a fogai közt cipelve, és a tarkójában vérszomjas
fenevadak csaholását érezve megegyezett magával, hogy a szerelem után is kell
lennie még egy szintnek, amin az ember megtanul közös nevezőre jutni az
anyósával.
Akkor is, ha Inuzuka Tsume az.
-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-
Ko – Fény
Amikor a klánjuk belső berendezkedéséről kérdezték,
Ko kamuzott, mint a vízfolyás. Hogy ő maga sem érti. Hogy biztos benne, hogy
mostanra maga Hiashi se érti. Könnyebb volt ezekkel lecsapni az érdeklődéseket,
mint ami a tényleges valóság volt.
Tisztán emlékezett arra a percre, amikor először
szembesült vele, mi is rohad igazából a fennhéjázó név és a sznob szokások
mögött. Teljesen mindegy, hány év telt el azóta, mindig tisztán és világosan
hallotta a fájdalmas üvöltést, ami a földre kényszerített kisfiú torkából
zengett végig a negyeden. Oda akart rohanni, mert azt látta, hogy fáj neki,
hogy szenved, de az apja elkapta a karját, és úgy szorította, olyan erővel,
mint soha, és a tekintete olyan hideg szigorral parancsolt, ahogy nem szokott.
Nem értette, és kérdezett és követelt, és akkor sem értette, amikor leültek
elmagyarázni neki. Főág, mellékág, örökösök és védelmezők, fent és lent, akik a
magasba emelkednek, és a lépcsők, akiken fellépkednek. Értette, hogyne értette
volna ezt az egész rothadó rendszert, csak éppen undorodott tőle. Ironikus,
hogy éppen az a klán, amelyik vérvonala a tisztán látás képességét őrizte,
éppen ők zárták saját magukat betokosodott téveszmék és hibás tradíciók
börtönébe.
„Ez a sorsuk, Ko.” Az apja hangja kemény és parancsol,
és ő minden porcikájával tiltakozni akar, de beléfojtják a szót. „Mindannyian a
végzetünk útján haladunk. Ez ellen nem harcolhatsz.”
És gyűlölte, minden idegszála izzó szenvedélyével
gyűlölte ezt a baromságot, mert a sors nem létezik, a végzet csak egy ostoba és
gyáva és gyenge kifogás arra, hogy valamilyen eszmerendszer alapján eltapossák
a gyengébbet, mert valaki egyszer úgy döntött, hogy valaki többet ér pusztán
azért, mert előbb született, pedig egy vér lüktet bennük, egy képesség ragyog
fel a szemekben, egy család, egy klán, és hogy képes a testvér saját testvérét
a mélybe taszítani, hogy a hátán kapaszkodjon felfelé…?!
- Bocsánatot kérek.
- Hm? – kapta fel a fejét a merengésből, és kérdőn
pillantott le az apró kislányra a könyöke magasságában. Hinata-sama
valószínűtlenül alacsony és vézna volt a saját korához képest, és egyszerűen
reménytelenül tragikus a közelharcban. A főág csalódása és szégyene. Ko kezei
ökölbe szorultak, ahogy az undor a torka hátulját marta.
„Te fogsz rá vigyázni.” Hiashi hangja nemtörődöm és
flegma, és ő neki akart ugrani. „Nem várhatunk tőle semmit, Hanabi
fejlesztésére kell koncentrálnom.”
- Dühösnek tűnsz. – A vékony hangocska alig
hallatszott, ahogy Hinata-sama mélyebbre hajtotta a fejét. – Más nincs itt,
szóval biztosan az én hibám. Bocsánatot kérek.
Ko fogai csikordultak egymáson, és szerette volna
feltépni a főépület ajtaját, és… nem, inkább Hiashit kirángatni rajta. Csukott
ablakon át, mondjuk.
- Nem, dehogy – eresztette meg a szokott, vidám
mosolyát, mert azt már megtanulta, hogy az ő mosolya gyógyít és átvezet akkor
is, ha nagyon nehéz. A csapatát is, a családját is, és néha még őt magát is.
Ezúttal azonban Hinatán nem működött, szóval más taktikát választott, és az
apró ujjak szorongatta virágkoszorúra pillantott. – Nahát, ez nagyon szépen
sikerült! Kinek lesz?
Hinata-sama még mélyebben elpirult, ahogy tétován
Ko felé nyújtotta a kissé csálé ajándékot.
- Neked csináltam. De ha nem tetszik…
- Ugyan! – tiltakozott azonnal vigyorogva, és
kicsit megdöntötte a fejét, hogy az apró kezek elérjék a haja tetejét. –
Megtisztel, Hinata-sama.
A sápadt arcocska elpirult, a világos, szomorkás
szemek felragyogtak, és ahogy a koszorú a helyére került, Ko csak a széles
mosolyt figyelte. Ezt a törékeny, parányi kislányt, akire fogantatása
pillanatában rászakították generációk örvénylő mocskát, amit nem bírt el. De
nem azért, mert gyenge. Hanem mert más. Mert végre a taszító feketeségben, a ki
nem mondott szavak éjszakájában felragyogott valami más, valami csendes
törődés, valami, ami átlátott a szokások emelte rácsokon, és tiszta
kedvességgel simogatta le az önmaguk ácsolta láncokat.
Viccesen meghajolt, Hinata-sama pedig vékony
gyerekhangon felkacagott, és a nap sugarai vakítóan ragyogtak vissza a hófehér
ruhácskáról, mintha nem is csak tükrözné, mintha belőle jönne, mintha ő maga
lenne a fény.
És Ko hitt benne, hogy ez így is van.
-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-
Ibiki – Csapatkép
- És ne felejtsd el a díszpárnákat sem!
- Nyanya, ledőlt a ház, szard már le a párnákat.
- Kimosom a szádat szappannal, te mihaszna! Lódulj!
Ibiki a szemét forgatva, magában morogva trappolt
fel a romos lépcsőkön a panaszosan nyikorgó házba. Illetve a maradékába, ami a
recsegés alapján bármikor készen állt feladni, és követni a már enyészetté vált
falait a viharos elmúlásba. A hajnali nap sugarait egybefüggő felhőréteg
takarta, és Ibiki még mindig érezte az orrában az égett hús szagát, ahogy
átvágott a kihalt folyosón.
Természetesen az ő háztömbjüket is érintette az
ostrom iszonyatos ereje, az elsők között érte találat a takaros épületet.
Személy szerint annyira nem hatotta meg, soha nem tekintett otthonként a
lakására. Az egy funkcionális helyiség volt, ahova enni, aludni, ruhát cserélni
járt, de semmit sem tartott itt. Semmilyen fontos iratot, semmit, ami
pótolhatatlan. Igazság szerint nem nagyon tartott sehol eleve semmit, ami
pótolhatatlan. A sebezhetetlenség első lépése, hogy tanulj meg önként
megszabadulni attól, amit fájna elveszteni. És Ibiki a hegein át edzette magát
sebezhetetlenné.
Unottan lökte be a szomszéd lakás ajtaját, ami egy
panaszos nyikordulással fordult ki szebb napokat látott keretéből, és hangos
csattanással terült el a romos padlón, a nyomában pedig finom por szállt a
madárcsicsergéses hajnal felé. Ibiki egy fáradt sóhajjal lépett be, és
nekilátott némi menthető holmi után nézni. Magától nem jött volna vissza egy
életveszélyes épületbe teljesen felesleges használati tárgyakért, amiket
bármelyik boltban pótolhatna, de Misao hajthatatlanul akarta a saját cuccait,
és csak nem hagyja azt a nyanyát beszambázni ide, hát az emeletig nem jut, és
beszakad alatta az egész. És ha volt valami, amit jobban el akart kerülni egy
élő Misaónál, az egy kísértő, halott Misao volt. Biztosra vette, hogy a vén
boszorkány megtalálná a módját, hogy a túlvilágról is megkeserítse az életét.
Ehhez aztán volt tehetsége.
Fáradtan lépett át egy hatalmas lyukon, amit a
rombolás nyitott kettejük lakása között. Nagyszerű, nem is szomszédok már,
egyenes lakótársak, fergeteges. Lemondóan nézett végig a pusztításon, és egy
pillanatra kimerülten lehunyta a szemeit. Ahogy a lakás is romokban hevert, úgy
maga egész Konoha is, és nem csak fizikális értelemben. A Hokage halott. Egész
éjszaka ezen dolgoztak, és csak egy órára ugrott haza megnézni, mi a helyzet,
aztán mehetett vissza. A romok eltakarítása már nem elég, új alapokra kell
építkezni. És még nem látta a vezetőt, aki alatt erre képesek lennének.
Megrázta magát, aztán a könyvespolcához lépkedve
megvizsgált néhány kötetet, amit talán még hasznosíthatott, de végül
visszaejtette a földre. Felesleges lett volna mindent összegyűjteni, a zöme
úgyis csak porosodott itt naphosszat, és a tapasztalat ezerszer többet ért,
mint a nyomtatott tudomány. Ruhákért még visszajöhetne, de majd ha több ideje
lesz, most feladata van, máshol van dolga, ezek pedig tárgyak. Pótolható
minden.
Ahogy ellépett az ágya mellett, a talpa alatt üveg
reccsent. Értetlenül nézett le, mert itt nem tárolt semmi olyat, ami…
Megakadt a mozdulatban, ahogy végül lassan
leguggolt, és felemelte a porból a megviselt képkeretet. Az üveg védőlap
darabokra tört, a keret egyik széle már elengedett, de a kép sértetlenül őrizte
a tavaszi délután nevetésszagú emlékét. Ibiki egy pár másodpercig csak némán
figyelte a csapatképet, amit már a legkevésbé sem nevezhetett aktuálisnak. Már
nem is egy csapat. A kölykök felnőttek, Narának már nincs is meg a jobb szeme,
Yakusho jounin, Hyuuga nem sokára az lesz. A repedés árulkodóan szaladt végig
az arcokon, mintha csak az élet történéseinek lenyomata lenne. Gyerekek
röhögtek ezen a képen, de az egykori Tizenkettes már felnőtteket számlált. Nem
aktuális, és különben is csak egy kép, maradhat ez is.
De ahogy felállt, a keze makacsul szorult a törött
keretre, és végül besüllyesztette a kabátja belső zsebébe. Nem, nem aktuális.
De egykor az volt.
- Haladsz már, te mihaszna?!
Megforgatta a szemeit, ahogy átlépkedett a nyanya
lakásába, és teleszívta a tüdejét a poros levegővel.
- Vagy vagy százhúsz éves, nem tanultál ezalatt
türelmet?
- Ezt hallottam!
- Lenyűgöző teljesítmény a te korodban.
- Ne szemtelenkedj…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése