II. - Hajsza

„It creeps in like a tief in the night

Without a sign, without a warning.

But we are ready and prepared to fight,

Raise up your sword! Don’t be afraid!”

(Thousand Foot Krutch)

A fejezetben végig grafikusan ábrázolt erőszak szerepel. Mostantól egyre többször fordul majd elő ilyen, kérlek, a 18+ korhatárt vegyétek komolyan.

 

Vannak olyan pillanatok, amik bár egy másik emberöltőnek tűnnek, sosem halványulnak. Hiába történt régen, hiába változott a világom azóta alapelemeiben, hiába robbant minden darabjaira és épült újra, az elme kivetített képénél csak a szívbe mart érzések rezegtek vissza tisztábban. Ott volt minden. A por elegyítette füst, ami kaparta a torkom és marta a szemem, a környező összecsapások fémes csattanásai élesen vágtak végig a tudatomon, a napfényben megcsillanó pengére végigborzongott a gerincem, és a maszk fedte arc mögül csak két kifejezéstelen tekintet, pont úgy, mint ezelőtt évekkel, mint akkor a szekér oldalának lapulva…

A testem jóval előbb mozdult, de a tudatom is csak egyetlen árnyalattal maradt le mögötte. Teljes testsúllyal nekirontani, ő a nagyobb darab, de te vagy a fürgébb. Alulról szívcsúcsra mért ütés, könyökkel, csípőből indítsd, véres habot öklendezik, a szeme befordult a koponyájába. Csikorduló szandál a jobbomról, azt védd, arra reagálj, az vakfolt, azt fogják támadni. A nyakánál rántani magad elé a fuldokló másikat, élő pajzs, a penge gyomorforgató cuppanással tűnik el a bordák között, nagy körben csúszni, már mögötte is vagy, térdhajlatot berúgni, állat és homlokot fogsz, határozott rántás magad felé és felfelé, reccsennek a csigolyák, szakad a gerincvelő, néma üvöltéssel távozik egy élet, de nincs idő lélegezni sem, mert penge a torkodnál, érzed, ahogy a bőrödbe vág, de elkapni csuklónál, idegpont a hüvelykujj és a mutatóujj közti lágy részben, ezt ismered, ezt tanultad, Anko-sensei kedvenc fogása, lecsavarod a karját, átdobod magadon, kirántani a vállát, míg szakad az ín, míg hallod, hogy üvölt, beletérdelni a gerincébe, rejtett penge surran a csuklódnál, hatos borda alatt tövig, az szívet ér, és kapálózik, de csak egy másodpercre, aztán dermed és ömlik a vér, de kész.

Levegő után kaptam, ahogy elrúgtam magam a harmadik holttesttől, és az utcát pásztáztam, de egyelőre nem láttam többet. Három, szakaszokban jönnek ők is, egyelőre ennyi, most van egérút.

- Nyomás! – ugrottam vissza a falhoz lapult, reszkető nőhöz, és a karját érve durván rántottam talpra, de nem volt idő semmiféle finomkodásra, mert evakuáltunk, mert ostromból evakuáltunk. Mintha csak tegnap lett volna, hogy azon a C osztályú küldetésen megbénított a rabló…

De valójában hosszú évekkel és egy másik Shinamorival ezelőtt volt. És bár a szívem úgy dübörgött, mint ami ki akart ugrani a torkomon, és éreztem a jeges verítéket végigcsúszni a hátamon, és a kezem csúszott a vértől… A kesztyű elnyelte a nagyját, a rejtett penge némán kúszott vissza a helyére, és én csak rohantam a remegő, csatazajos falun keresztül, a testem oltalmában egy másik emberrel. Mert többé nem én voltam, akit meg kellett védeni. Azt otthonomat dúlták fel éppen.

És azt kibaszottul nem adom.

- Hol a faszban voltál? – Ko mellém zárt, ahogy betereltem a nőt a… hát, fegyelmezettnek nem nevezhető civil sorba, amit az óvóhely felé hajtottunk. Semmi lekicsinylés, de a pánikoló tömeg nem sokban különbözött a rémült szarvasoktól. – Megálltál shoppingolni?

- Akciós a bikini, nem kérsz? – lihegtem, ahogy egyszerre próbáltam az ujjaimon ragacsossá dermedő vér nagyját a nadrágomba törölni, minden botladozó könyökét elkapni, egyenletes tempót diktálni, és kiszűrni az engem érintő infókat az adóvevőmben folyamatos háttérzajként zümmögő kódáradatból. A legelső detonációval gyakorlatilag a rádióvonal is felrobbant. Mivel képtelenség lett volna elég gyorsan váltani a csapatok különböző frekvenciái között, ezért apáék egybenyitották a kommunikációs csatornát. És ha azt hiszed, egy felpörgött stratéga embertelen tempóban diktált kódnyelv alapú utasítás sorozata követhetetlen… vegyél nagyjából ötven ilyen parancsnokot. Multitasking, anyukám. Még jó, hogy nőnek születtem, és…

- A picsába! – szisszentem fel, ahogy az utolsó utáni pillanatban rántottam arrébb két embert egy nagyobb törmelékdarabtól.

- Ejnye, egy hölgy nem beszél így! – Ko felkapott egy elbotlott kisfiút, ahogy megint irányt változtattunk, és a távolban újra felbőgött az a bestia. – Aizen rossz hatással van rád.

- Nem, rám a kibaszott ötemeletes kígyó van rossz hatással! – nyüszítettem elégedetlenül. Miért, miért, miért mindig Konoha kapja a természetellenesen nagy izéket?! – Csak nekem tűnik úgy, mintha direkt mindig úgy túrna szét valamit, hogy elállja az utat?!

- Ja persze, mert a kígyó ismeri az evakuálási útvonalat – visszhangzott Ko gúnyosan.

- Ismeri is.

Döbbenten meredtem fel a mellettem elhúzó Yosokére, akinek az arca valami olyan mélyen szántó gyűlöletbe torzult, mintha személyes ellentéteket őrizne azzal a szörnnyel. Ami röhejes.

- Ez egy kígyó – ismételte Ko, mire ideiglenes kapitányuk tekintete sötéten villant, és az ajkai egyetlen, vékony vonallá préselődtek. Még innen is jól láttam, ahogy megfeszültek az inak a karján.

- Ezt eltaláltad. Egy rühes kígyó.

Minden szál szőröm égnek állt, ahogy a távoli üvöltések és hegyomlás erejű morajlások között is olyan jeges utálattal hasított a hangja, mintha valami elemi ősbűnt venne a szájára, mint valami lassan terjedő, keserű méreg, és ahogy az undorodó kijelentés végigkúszott a gerincemen, ismerős vészcsengőket húzott meg valahol az agyam hátuljában. Valami reagálni akart, valami, amit valamikor, valahol már hallottam. Kígyó. Kígyó. Yosoke szája olyan ösztönös taszítással formálta a szavakat, mint aki nem is egyszerűen a hatalmas szörnyre utalt, hanem valami… valaki…

- VIGYÁZZ!

Magam mögé rántottam, akit értem, ahogy a tömeg szétnyílt a közénk zuhanó test nyomán. Egyetlen lélegzetvételnyi pillanatig már megkönnyebbültem, hogy csak egy hulla. Egy hulla már nem öl embert.

De a következő ezredmásodpercben a testén felizzó robbanó cetlik már annál inkább.

A vérem jeges folyamként hirdette az elemi rettegést minden porcikámnak, ahogy a szívem kihagyott egy dobbanást, és én felfogtam, hogy pontosan három másodpercünk van, mielőtt egy emberi pokolgép robban be a több ezres tömeg kellős közepén, és nem tudunk mindenkit megvédeni, és egek, itt az óvodai csoport, csak két méterre tőlem, egy ekkora detonáció hatósugara ennél sokkal nagyobb, és hiába húzzuk el, el se tudjuk, ez legalább százhúsz kiló, hiába, hiába, hi…

Ibiki-sensei hangja egy velőt rázó reccsenéssel tört ki a tudatalattim pánik zárta börtönéből, és a testem régi ismerősként reagált rá.

Amikor félsz, a szervezeted megtermeli a szükséges anyagokat, hogy teljesíts. Jobban, erősebben, mint bármikor.

Használd!

A robbanó cetli a begyulladás pillanatától pontosan három másodpercig ég. Egy másodperc, amíg begyulladt. Kettő, mire reagáltam. Előre rándultam, és a szikrázó cetlikkel borított mellkasába martam. A tűz végigperzselte a tenyereimet, a kesztyűm anyaga sisteregve olvadt egybe a vér áztatta felsőjével, és nem volt több időm, nem lehetett máshová, csak minden rettegésbe sűrűsödött adrenalinommal előre lendültem vele az egyik szomszédos kirakat üvegén át. Három.

A lökéshullám sokkal inkább tűnt iszonyatos erejű szívásnak, mint szaggató robbanásnak. Egy elképesztően erős rántás a teljes jobb oldalamon, mintha kiszippantott volna magából a létezésből egy vákuumos légüres térbe. Nem hallottam semmit, nem láttam semmit, nem volt levegőm, a koponyám egyszerre tűnt szűknek és feszült elviselhetetlen tágulásba, míg végül az egész világom robbant darabjaira, a tüdőmben felszakadt a gát, és én minden porcikámban üvöltve kaptam levegő után. Egy jó pár másodpercig csak foltok táncoltak a szemem előtt, és a füleimben állandó, magas hangú sípolás szaggatta a tudatom peremét. Beletelt vagy fél percbe, mire újra érzékelni kezdtem a világot. A szilánkokra robbant ajtót magam alatt, a remegő tetőt magam felett, a detonációból hátramaradt hőt, az üvöltéseket és rohanó léptek moraját, míg valaki végül megragadta a mellényem elejét, és durván talpra rántott. A lábaim még nem tudták követni az erőltetett tempót, és tuti, hogy összecsuklok, ha a következő segítség nem két orbitálisan nagy pofon képében érkezik.

A sípolást mintha csak kiszippantották volna, a világ kiélesedett, az ütés helye égett, de megint tisztán láttam a zöldségest, ahova bezuhantam, ahogy a robbanásból hátramaradt füstoszlopot az út túloldalán, és a következő tántorodással megtaláltam az egyensúlyom is. Ko kifelé rángatott magával, de a tekintete, a mindig tiszta Byakugan zavarosan kavargott, mint a vihar előtti tenger.

- Hülye, önfeláldozó picsa. – A hangja megremegett a szavak végére, és olyan erővel taszított újból irányba, hogy majdnem orra estem. – Az a te kibaszott mázlid, hogy Hiashi addig nem nyugodott, amíg meg nem tanultam egy kurva jutsut. Egy kibaszott helycserét. Hülye picsa…

Döbbenten próbáltam újra megtalálni a futás ütemét, és Ko karja után nyúlni, aki olyan zaklatottan kapkodott levegő után, hogy attól féltem, bármelyik pillanatban szívrohamot kap. Helycsere jutsu. Helycsere jutsu. Kicserélt valami tárgyra. A legeslegutolsó utáni pillanatban kicserélt. Ehhez iszonyatosan gyorsan kellett reagálnia, és…

- Te megtanultál egy jutsut! – próbáltam küldeni felé egy béna mosolyt, de csak vállba bokszolt. De ez nem afféle baráti, kedveskedő kis birkózás, ez tényleges ütés volt, ami kibillentett a súlyomból, és csak néhány plusz lépéssel sikerült tempóban maradnom, hogy beérjük a menekülő tömeget. Értetlenül próbáltam elé kerülni. – Ko, ne ha…

- Alakzatot tarts! – csattant rám keményen, mire azonnal minden porcikám szolgálatba feszült. Nem értettem a reakcióit… illetve de, valahol értettem, de ez a fajta kilengés, ilyen érzelmi szélsőség egyáltalán nem volt rá jellemző. Soha. Még amikor… még miután a kómából ébredt, és mindent megtudott, még akkor is…

Megráztam a fejem, ahogy felzárkóztam az alappontomhoz a tömeg sarkában. Fókusz, Nara. Most nem ennek van itt az ideje. Fókusz.

Egy határozott mozdulattal kirántottam a lapockámba ékelődött fadarabot, miután némi tapogatás útján felfedeztem, hogy ettől szúrt minden egyes karlendítés. Már hajítottam volna messzire a kis betolakodót, amikor az ujjam a dobáshoz fogást keresve végigsiklott a szálkás törés mentén, és mozdulatlanná dermedt. Ezt a törést ismertem. Gyenge fafajták sajátja, és persze, hogy gyenge, hát egy erősebb nem törik be pusztán az én súlyomtól, még akkor sem, ha hozzáad a lendület. Ez puha fa. Csertölgy. Tele van vele az erdőnk, a családi erdő különösen. Ismertem, mert mindig ebből ácsoltuk újra az etetőt. Nem volt strapabíró anyag, de volt belőle, mint a szemét, az etetőnek meg mindegy volt. Az etetőnek igen. De…

Csertölgy. Csertölgy. A hívóingerre ezernyi képet kezdett ontani a tudatom, mint egy felgyorsított diavetítő, de ahogy a kifejezett fafaj után kutattam, a tárlat szűkült és szűkült, míg végül áthasított előttem a keresett emlék. Nagyon régi, nagyon kicsi voltam még. Hullottak a színes levelek, csípősen ült a dér a télbe köszönő pázsitfoltokon, Shikamaru a nagymama kockás, puha takarójába burkolva szuszogott mellettem a babakocsiban, és én figyeltem, ahogy az Akimichik hatalmas kötegekben hordják ki a deszkákba aprított fát a családi erdő mélyéről. Alig pár héttel voltunk a Kyuubi támadása után, Konoha éppen csak átvészelt egy háborút, le volt égve, mint a franc. A csertölgy pedig silány építőanyag, de olcsó. És közeledett a tél, gyorsan kellett újjászervezni mindazt, ami a pusztítás martalékává vált. Megannyi lakóház, középület és telek állt puha fából ácsolt, bizonytalan lábakon, amik nem bírtak el ilyen szintű, földrengést idéző terhelést. Vagy azt még csak-csak… De egy több ezres, pánikban menekülő tömeg dobogásának erejét már biztosan nem. Lakóházak, középületek…

És az óvóhely lépcsője.

 - KO!

Ko a korábbi szavaival ellentétben azonnal felém fordult, minden izma ugrásra készen feszülve, mintha csak azt várta volna, hogy megint az életemet kell védenie, de helyette csak felzárkóztam mellé, és az orra alá dugtam a fadarabot.

- Az óvóhely lépcsője csertölgy!

Ko egy pár másodpercnyi hatásszünet után idegesen verte ki a kezemből az apró múzsát.

- A lényeget!

- Gyenge szerkezetileg! Nem fogja elbírni a tömeget! – hadonásztam kétségbeesetten az egyre közeledő végcélunk felé. Ko egyetlen másodpercig hezitált, aztán éreztem az arcomon azt az eltéveszthetetlenül finom chakralöketet, ami előhívta a klánja védjegyét. Az erek még a szokásosnál is erőszakosabban feszültek a szemei körül, mintha ők maguk is csatára készülnének, és Ko fogai vészjóslóan csikordultak.

- Baszki, repedezett az egész szar.

Annak ellenére, hogy én magam hoztam az információt, a megerősítést visszahallva minden vér távozott az arcomból, és a futás üteme ellenére éreztem, ahogy remegni kezdek. Berepedt az egész. Instabil. Nem fogja elbírni. De nincs másik út. Több ezer ember egy csata kellős közepén, és van biztonság, de nem tudjuk őket eljuttatni. Halálra ítélünk civileket. Gyerekeket, nőket, betegeket…

A tekintetem eltévedt az óvodáscsoport felé, akiket már mind valamilyen felnőtt vagy idősebb gyerek kapott fel. Zokogtak, sikítottak, és ugyanazt a rettegést láttam a könnyáztatta gyerekarcok tekintetében, mint amit én éreztem tizenkét évvel ezelőtt éjjel. Amikor a narancssárga iszonyat tombolt, az óvóhely rémisztően, de biztonsággal csapódott mögöttünk. És most, hogy rajtam a védelem sora…

Képtelenek vagyunk megóvni őket. Nincs óvóhely. Nem tudjuk odavinni. Nem tudjuk…

- AKIMICHI! – Ko üvöltésére arrébb rezzentem tőle, de nem foglalkozott velem, csak az adóvevője után kapott, és iszonyatos tempóban darálni kezdett bele. – Szükségünk van az óvóhelynél annyi Akimichire, amennyi csak ide bír érni most azonnal. Mindenki kell, a lépcső szerkezetileg nem bírja el a tömeget, alá kell dúcolni. Hozzanak rönköket, fákat tövestül, oszlopokat, a két kezüket, nem érdekel, csak jöjjenek!

Néma döbbenettel meredtem Ko profiljára, ahogy a ködös zavargás eltűnt a tekintetéből, és maradt helyette az a kristálytiszta fegyelem, amit annyira ritkán láttam benne. Mert Ko mindig bohóckodik, Ko a humor, a támasz, aki képtelen komolyan venni, aki…

És Ko, aki a stratéga, aki a Hyuuga testőr, aki úgy nőtt fel, hogy észre se vettem. Bohóckodva és vigyorogva, de a felszín alatt acéllá szilárdult akarattal. Nem egy idióta hülyegyerek rohant mellettem a bizonytalanba. Hanem egy igazi harcos, aki látta a lehetetlent, és legyőzte. A stratéga, aki ezrek életét menti, mert gyorsan kapcsolt.

- Vettem. – Apa hangja elnémult néhány másodpercre, aztán gondterhelten csattant újra. – Ez esetben a kíséret legalább fele térjen vissza az utcafrontokra. Kell az ember.

- Igenis! – vágtam rá szinte levegőt sem véve, mert ez egyértelműen az én végszavam volt. Tényleges problémákkal nem tudtam mit kezdeni. A pánikoláson felül. Verekedni viszont megtanítottak.

Azt nagyon, és nagyon, nagyon mocskosan.

- Shinamori! – A lendület utolsó pillanatában fordultam még vissza Ko felé, aki fél szemmel a lépcsőzetet figyelte, de a Byakugan mögött a pillantása az enyémbe fúródott, és olyan komolyan és áthatóan figyelt, hogy beleborzongtam. – Ne merészelj meghalni.

Szerettem volna valami poénossal elütni a dolgot, de a tekintete olyan intenzitással izzott, hogy inkább csak némán bólintottam, és egy nagyobb nekirugaszkodással fellendültem a tetőkre.

Ahogy végighordoztam a tekintetem a romos, füstölgő csatatérré változott falunkon, kedvem támadt felhorkantani. Mintha én keresném a bajt, és nem az találna meg folyton.

***

Van valami egészen szürreális egy tényleges csata látképében. Különösen, amikor az otthonod, a normális, hétköznapi élet színtere vált át fronttá.

Ahogy a repedezettre száradt agyagos föld süppedősen cuppant a kiontott vértől a talpam alatt. Ahogy arrafelé rohansz, ahonnan a civilek menekülnek. Ahogy anya kedvenc rizsboltja kirakatüvege fájdalmas csattanással robban szilánkokra a nekizuhanó testtől. Eddig mindig csak falun kívül tapasztaltam harcot, és ott sem ismertem az igazi természetét. Mindig azt hittem, a küzdelem epikus, hogy az eskü második pajzsként olvad egybe a pengével, és hogy a harcos minden pillanatát megéli. Mindig azt hittem, edzeni és ténylegesen csatázni teljesen más, de tévedtem.

Nem volt idő vagy lehetőség magasztos gondolatokra vagy hősies pózokra. Minden pontosan olyan volt, mintha Anko-sensei ellen nyomultam volna. Nem embereket láttam, nem arcokat érzékeltem, hanem ütéseket és pengéket, mozdulatokat, amiket levédtem, létfontosságú pontokat, amiket támadtam. Nem fogtam fel, hogy hányadik nyakat töröm el, vagy hogy ugyanannak az embernek vágom át a torkát, akinek előtte a bordája reccsent a rúgásom súlya alatt. Nem kifinomult tánc volt ez, ahogy a nagyapa tanított vívni, hanem ösztönök szintjére egyszerűsített túlélőjáték. És túlélni megtanultam.

Ahol hiányzott a chakra az ütésem erejéből, ott fém panelek erősítettek a kesztyűmön és a szandálom sarkán. Ahogy a boxer a másik felé csapódott, hallottam és éreztem, ahogy az orr érzékeny csontja szilánkosra törik, ahogy az arc deformálódott az öklöm nyomán, az alkaromon végigremegett a találkozás ereje, és én már fordultam is rá, hogy lefojtsam. A háta a mellkasomnak préselődött, a nyakán csúszott a karom az erőlködés verejtékétől, a rúgásai a sípcsontomon döndültek, amíg végre elernyedt, és rongybabaként roskadt a földre. Harcolni nem volt szép vagy dicsőséges. Vagy talán menő jutsukkal az lehetett, de a kézitusa egészen más. Test a test ellen, a saját mocskunkban összeragadva, míg valamelyikünk alázuhan a feledésbe, mert itt nem vagy ember, nem vagy személy vagy önmagad, csak egyenruha és elem a sorfalban. Egyszerű, mint egy elsős kisgyermek mondókája. Ölsz vagy megölnek.

Odébb rándultam az újabb tetemtől, amíg a hátam ismerősen stabil pontnak vetült. Még a mellény vastag anyagán keresztül is éreztem, ahogy a szíve az enyém ritmusát diktálva dübörög az egész testében, verejték bűze nyomta el a kánikula perzselő levegőjét, míg végül a zihálásunk is hamar egymáshoz igazodott. Nem is tudtam, ki ez, nem tudtam a nevét, és talán eddig kétszer láttam életemben, egy nálam idősebb jounin. De nem számított, itt tényleg nem számított, mert térdig az ellenség vérében a levél szimbólum elég volt, hogy egymásra bízzuk az életünket.

A bajtársaimra testvéreimként tekintek…

- Bírod még, kopasz?

- Te viccelsz? – Nyelni próbáltam, de a felkavarodott por megült a torkom belsején, és csak elfulladt tőle a hangom. Forróság, szárazság, vér, iszonyatos tempó, és a távolból földöntúli üvöltéstől remegtek a csontjaim. Ilyen lehet a pokol. – Anko-senseihez képest még el se kezdtük.

Száraz, szaggatott röhögés, szinte inkább hörgés, és a földre köpött. Próbáltam nem észrevenni a nyálban habzó vért, a csípőjénél vörösen csatakos mellényt. A pajzs része vagy, amíg állni bírsz, történjen bármi.

- Az a tébolyult ribanc mégis jó valamire. – Az adóvevőnkön újabb kódáradat zúdult át, mire mélyet sóhajtott, de a lélegzete veszélyesen reszketett. De nincs idő. A fizikai fájdalom megszokható, mert nincs idő gyengének lenni. – Kettes alappont.

A hátának vetülve szereztem a lendületet, és a hirtelen rám nehezedő súly alapján ő is. Mert egymásnak támaszkodunk, mert egymásból vesszük a támogatást, mert ezt jelenti vált-vállnak vetve harcolni, mert ezért van a bajtársad. A menetszél az arcomba csapott, és a ruhám ujjával próbáltam kitörölni a szememből a maró verejtéket. Kettes alappont, az a főtéri piac, ott vannak most a kirakodó árusok, és emiatt akkora tömeg alakult ki a helyiek és a látogatók keverékéből, amit nem is tudtunk egy eresztésben evakuálni. Magas civil lakosság jellemző a környékre, több emeletes lakóházak a boltok szintje felett, és…

Eltévesztettem a lépést, és biztos, hogy lezúgok a tetőről, ha a mellettem rohanó társam utánam nem kap, és egy határozott mozdulattal vissza nem penderít a menetirányba. Minden erőmet megfeszítve próbáltam kiűzni a tudatomból az erőszakosan berobbanó képet, de minden hiába volt. Mert lehet, hogy az elszántság bevágta a kapukat a félelem előtt, de a szívem már reagált Seichi nevére. Ott a bolt. Ott a bolt a piac nyugati sarkából induló kisutcában, a második ház, közel, közel, nagyon közel…

Olyan erővel ért jobb oldalról a támadás, hogy vele lendültem, és átzuhanva a tetőgerincen, együtt bucskáztunk alá az emeletek mélységébe. Annyira volt elég a reflex, hogy elrúgjam magam tőle, és valamelyest kiguruljam az esést, de alig állapodtam meg, már éreztem is, ahogy az agyagos talaj meglódul alattam, és elkezd magába olvasztani. Föld elemű technika, és nem figyeltem, nem figyeltem a vakfoltomat, elkapott, és…

Neked pánikrohamod volt. Ez luxus, taknyos.

Élesen kaptam levegő után, és szinte ösztönszerűen téptem fel a középső mellényzsebemet. Az apró fiola a tenyerembe pottyant. Hüvelykujjal pattintottam le a tetejét, éreztem, ahogy a kilöttyenő cseppek felmarják a bőröm, de csak irányba fordultam, és egy határozott mozdulattal a támadóm arcába fröccsentettem a kis tégely teljes tartalmát.

Az üvöltése elnyomta a sósav jellegzetes sistergését, és ahogy a technikája lazult, kirántottam magam az agyag fogságából, és utána lendültem. A rejtett penge ma már sokadjára surrant végig a csuklóm mentén, hogy a gégéjét érve az ordítást gurgulázó fuldoklássá csitítsa.

- Shinamori…?

A hang végigsuhant rajtam, és egyszerre oldott fel több tonnás láncokat a mellkasomról és kongatott meg vészharangokat a tudatom hátuljában.

- Mit keresel itt? – rontottam azonnal Seichinek, és eszelősen tapogattam végig a sérülés legkisebb jele után kutatva. Beletelt pár másodpercbe, míg a pánik felengedett annyira, hogy felfogjam, hogy a vérfoltok a ruháján az én kezem nyomán gyűrődtek a szövetbe. Fókusz, Nara. Fókusz. – Miért nem mentél még el az evakuálással?!

- Elindultam, de… – Seichi elakadt, mire türelmetlenül kerestem a pillantását, de ezen én is picit megtorpantam. A szemei tágra nyíltan fürkésztek engem, és a tekintete valahogy furcsán zavarosnak tűnt. Rémülten kaptam a pulzusa után. Talán beverte a fejét…? De Seichi hátrébb lépett, és finoman nyúlt a kezemért. Az érintése tiszta volt és hűvös. Nem illett hozzám. – Nem, nincs bajom. Csak nem találtuk Niát. Megvan, ki az, nem? A szomszéd kislány. Alig ér a derekamig, szőke, és…

- Igen, tudom, ki az – reccsentem rá. Seichi habogott. Sosem szokott habogni. És kiszakadt a csoportból. Civilként. Egy csatába. Barom! – És mégis mit akartál csinálni egy ostrom közepén egyedül?!

- Megkeresni, természetesen – rántotta el tőlem a kezét hidegen, és az arca zárkózottá torzult. Meg tudtam volna pofozni.

- Eszednél vagy? – mordultam rá. – Feltűnt, hogy csata van?!

- Nem vagyok gyerek – sziszegte vissza, mire elkaptam a nyakánál a pólóját, és magamhoz rántottam. A homlokunk szinte összekoccant, de szerettem volna lefejelni, vagy bárhogy értelmet verni abba a konok barom agyába. Hogy hiheti, hogy ez erről szól? Hogy lehet ekkora idióta? És ha megsérül? És ha… ha őt is…

- De civil igen! – csattantam rá, mire erőszakkal rándult hátrébb, és lecsapta a kezem.

- És akkor már üljek tétlenül a babérjaimon, és várjam, hogy mikor jutnak el odáig a drágalátos shinobik, hogy megkeressenek egy kis…

- Minden egységnek. – Apa hangja élesen sivított a fülembe, és valahogy hirtelen olyan erővel vált ki az állandó monoton kommunikációból, hogy megrezdültem, és a fejemhez kaptam. Seichi azonnal utánam nyúlt. – Támadót észleltek a keleti szektorban, nagy sebességgel halad a Harminchatos Létesítmény felé. Nem érheti el a kapuit. Ismétlem, nem érheti el a kapuit. Van szabad ember?

Egész testemben megdermedtem. Harminchatos Létesítmény. Biztonsági Elkülönítő Intézet. Egy pillanat alatt végigpergett bennem minden, amit valaha hallottam róla, a vérfagyasztó pletykák emberkísérletekről és fékezhetetlen tébolyultakról, az elzárt Intézet, a titkos épület, ami kilométerekre húzódott a falutól, aminek saját riadókódja volt, amit az ANBU speciális különítménye őrzött, ami…

Olyan élesen hasított a retinám elé a kép, hogy egy pillanatra megroskadtam tőle. Évekkel ezelőtt, de semmit nem halványult a Halál Erdejének tornyában a küzdőtér egyenetlen márványpadlója. Olyan erő, ami megrepeszti ezt a talapzatot. Olyan erő tébolyult elménél, korlátok nélkül…

- Shinamori, mi van? – ragadta meg Seichi a vállaimat, és én válaszolni akartam, én tényleg> válaszolni akartam, de a rettegés a torkomra fagyasztotta a szót, és csak a keze után kaptam. Őt ne, őt…

- Kommunikáljatok! – Apa dörrenésére levegő után kaptam. – Van szabad emberem?!

- Van. – Hirtelen fordultam oda. A korábbi jounin társam kissé nehézkésen egyenesedett fel az ugrás kigurulásából, és a vérfolt egyre nagyobb területen színezte a mellényét, de csak keményen viszonozta a pillantásom. – Indíts. Átveszem a civilt.

Seichi szorítása erősödött a vállaimon, és én hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Nem akartam itt hagyni. Nem hagyhattam itt! Egy ostrom közepén voltunk, és ő védtelen, és én azt nem élem túl, ha elvesztem, azt tutira nem, verjenek bárhányszor péppé, tömjenek akármennyi szart a zsebeimbe, nem vagyok ehhez elég erős, ehhez sosem leszek, én nem…

- Shinamori, Nia… – kezdte Seichi, de a jounin közelebb lépett, és a pillantása perzselt.

- Ez parancs.

Mintha valaki az újévi gongszót ütötte volna, olyan hirtelen csendesült el bennem minden. A testemre erősített fegyverek halkan csörrentek, a hólyagosra égett tenyeremen húzódott az alvadt vér, a fejpántom becsillant a napfényben, és a hőség végigmarta az arcom, mint a Hokage palota tetején lángoló fáklyák akkor éjjel.

Esküszöm.

- Shinamori. – Seichi hangja távolról szólt, és éreztem benne az élt, ahogy figyelmeztetően, vészjóslóan követelt és számon kért, és valami ott morajlott benne, valami kimondatlan, valami, amire nem mertem ránézni, amitől összeszűkült a mellkasom, amitől nem kaptam levegőt, de a mellényem súlyosan húzódott a vállaimon, és ismét a szolgálat dobbant hangosabban.

- Menj vele, és vigyázz magadra – kértem halkan, ahogy kicsusszantam az érintése alól, és irányba fordulva elrúgtam magam a véráztatta földtől. Valami eget rengető robajjal porrá omlott a távolban, és a pusztító döndülés sokáig visszhangzott a szívverésen ütemével, egészen addig, míg a falon átugorva el nem nyeltek az erdő végtelen fái.

A lombtenger takarásába érve lassan minden elcsendesült, és maradtak az erdő jellegzetes neszei, és ez valahogy segített kicsit lenyugtatni a cikázó gondolataimat. Egész életemben az erdő közelében léteztem, az ablakból a családi lombok változásait figyelve tanultam meg az évszakokat, és az őszi színes levelekkel az elmúlásból a tavaszi rügyekben születő életet. Ismertem az erdőt, minden forrását, minden szikla alatt rejtőző siklót, minden eldugott tisztását, mert itt nőttem fel, itt éltem, és…

És konohai shinobiként ez volt a fegyverem is.

Gyorsítottam a tempón, ahogy felcsatoltam a kesztyűm fölé a mászó karmokat, amiket Seichi csinált, hogy kiegyensúlyozza a chakra hiányát, és… NEM, nem gondolsz Seichire. Most nem.

Elrugaszkodtam a földtől, és elkaptam egy alacsonyabb ágat. A kampók mohón harapták be a kéreg bordázatát, ezzel elég stabil alapot adva, hogy tovább lendülhessek. A gyorsaságnak az volt a titka, hogy nem szabadott lassítani.

…oké, nyilvánvalóan ez a titka, de ennél összetettebb volt. Tudtam, hogy sosem leszek képes olyan emberfeletti sebességre, mint Gai-sensei, de Anko-sensei mellett megtanultam, hogy amihez nem voltam elég jó tisztán, azt még mindig ki lehet trükközni. A sebesség lényege, hogy ne kerülgess, ne torpanj meg, hogy folyamatosan egy tempót diktálj. Az erdőben pedig a változó talaj miatt ez közel lehetetlen lett volna. Hacsak valaki nem ismeri annyira ezt az erdőt, mint én.

A tudatom, mint egy folyamatosan aktualizáló, életnagyságú térkép navigált át a göcsörtös fák erdején. Gyengébb facsoport, korábbi erdőtűz után telepítettük újra, még nem bírná úgy el a súlyomat, itt talajon futni. Aztán nagyobb árok, elrugaszkodni, ágról átlendülni a túloldalra. Sziklás forrás, a sziklán keresztül levágható a szakasz az Intézet felé.

A gyomrom görcsbe rándult, ahogy próbáltam még nagyobb tempóra kapcsolni, de nem volt túl könnyű úgy, hogy fogalmam sem volt, pontosan hol jár, akit üldözök. Nem érzékeltem a chakrát, és semmilyen zajt nem hallottam. Fogalmam sem volt, hogy ennek köze van-e ahhoz, hogy hangrejteki shinobit hajszoltam, vagy sem, de cseppet sem segített közelebb kerülnöm hozzá.

Nem érheti el a kapuit!

Megráztam a fejem, és átcsúsztam egy kidőlt fatönk alatt, múlt havi vihar csavarta még ki. Az Intézetről megannyi pletyka terjengett, és én sosem figyeltem igazán, mert mindig iszonyúan féltem tőle – mint mindentől, ami rémisztő, ismeretlen, veszélyes. Valahol tudtam, hogy a Harminchatos Létesítmény egy gyógyászati intézet. Tudtam, hiszen olvastam a történelmét, hiszen Yamanaka irányítás alá tartozott, ők alapították, és főleg tudtam, mert Takemotót is…

De éppen ez volt az, ami megfagyasztotta a szívem környékét, és nehezebbnek tűnt lélegezni. Bármennyi év telt el, még most is ugyanolyan pontossággal hallottam a tébolyult üvöltést, amin Airit hívja. Teljesen mindegy, mennyire szoktam meg a szemtakarót, vagy milyen régóta tudtam uralni a rémálmaimat, mert az emlék torzult heggel kötött a lelkemre, és soha, de soha többé nem lesz ugyanolyan. Mert tudtam, hogy Takemotót nem pihenni vitték, mert tudtam, hogy Takemoto megőrült, és soha többé nem tér vissza.

És ha ezt tudtam, akkor azt is tudtam, hogy az Intézet az a hely, ahová azokat viszik, akik számára nincs többé remény. Egy épületkomplexum, tele megtört elmékkel, amik nem ismerik fel többé a világ normáit, amit nem tudunk kontrollálni vagy szabályozni egyszerű szavakkal, ami pusztító, ami…

Éles kanyarral vágtam le az ösvényt az egyik forráson keresztül. A jéghideg víz a betört a szandálomba, és átmosta a portól mocskos talpam. Soha nem tapasztaltam, milyen az, ha valaki olyan szabadul el, aki nem ura önmagának. De olvastam feljegyzéseket. A legutóbbi ilyen eset is idősebb volt, mint én, és bár az adatokat csak száraz tényekként őrizték a történelemkönyv lapjai, az én szemem előtt vérrel csúsztak a statisztikák.

Egyetlen elszabadult shinobi. Nyolc halott, mire befogták. És öt jounin kellett hozzá.

A légzésem kihagyott egy ütemet, ahogy felismertem a csapásirányt. Közeledtem az Intézethez. Vagy, ahogy eddig sosem gondoltam rá, de most mindennél hangosabban üvöltött bennem…

Egy épületkomplexumnyi időzített bombához.

Erőszakkal kellett elkezdenem lassabban lélegezni, hogy elejét vegyem a kezdődő pánikrohamnak. Nem, ez most nem segít. Téged küldtek utána, akkor kapd is el. Koncentrálj. Fókusz, Nara, fókusz. Földelés. Gyerünk.

Öt dolog, amit látok. Mit látsz?

Az erdő zöld pacává mosódott a perifériámon, ahogy átsuhantam a bokrok között, de ez nem jelentette, hogy ne lehetne jeleket keresni. Egy olyan shinobi, aki nem ismeri a terepet, akaratlanul is nyomot fog hagyni. Nem kell nagy dolgokat keresnem. Csak…

A pillantásom szinte odatapadt, ahogy kiszúrtam a letört gallyacskát. Még zöld és friss az ág belseje, ezt most törték le. Akkor jó a csapásirány, egyenesen halad az Intézet felé. Kicsit jobban meglódultam, és közben lenémítottam a légzésemet. Földelés, tovább. Nem csak pánikroham ellen jó.

Négy dolog, amit hallok. Mit hallasz?

A madarak is elnémultak, mert érezték a veszélyt. Az állatok mindig sokkal előbb megérzik. Erre fel kellett volna már figyelnem korábban, még hajnalban Shimo is olyan zaklatott volt, és… FÓKUSZ, Nara, fókusz. Most mit hallasz. Nincs szél sem, perzselő a hőség, vihar lesz majd. Surrant az avar a szandálom alatt, és csobogott a patak…

Felpattant a szemem. Csobog. Észak-nyugat felől érkezett a csobogás. A tudatom azonnal végigpörgette a képeket, ahogy felvázolta az új információt a korábban kivetített térképre. Ezen a szakaszon víz észak-nyugati irányban csak egy vékonyabb kis csermely van, abból a forrásból, amin az imént átgázoltam. De az nem így csobog, nincs is szinte önálló hangja. Akkor…

Élesen kanyarodtam, a szandálom csúszott egy pár centit, mire a talpamba szerelt kis kapaszkodók fogást találtak a buja növényzeten, és ellöktem magam a talajtól. Megvan. Ha a patakon kel át, akkor már látta az árkot, és megkerüli, nem átfut rajta. Akkor itt elébe tudok vágni. Már nagyon közel az Intézethez, túl közel, már szinte látni majd a kapuit, és…

Nem. Nem ez számít. Tempó. Mert megvagy.

Némán surrantam át az árkon, és felkapaszkodtam a környező fák törzsén. Ilyen távolból már láttam az Intézet súlyos vasrácsait, és még kisebbre szűkült a gyomrom. Erősen védik, de elég erősen? Mit lehet tenni valakivel, akinek nincs vesztenivalója, hiszen fel sem fogja, mi történik körülötte? Hogy lehet tervezni, gondolni, bármit…

Elsuhant előttem egy árny, és hirtelen minden más gondolat kiszorult a fejemből, és ösztönszerűen utána lendültem. A szürke ruházat beleolvadt a félhomályos erdőbe, de innentől már nem tévesztettem szem elől. Már nem figyeltem a némaságra, már nem figyeltem, hogy észrevétlen legyek, csak arra, hogy elkapjam, mert már csak száz méter, a kapukat nem érheti el, gyorsíts, de már nem tudok hova, de a kapukat nem érheti el, gyorsabban, de én nem vagyok Gai-sensei, én nem…

Anko-sensei hangja végigmarta a gerincem, és szinte letéptem a fegyvertartót az övemről, és a combomon is oldott a szíj, és meglódultam, ahogy a nehéz fémek súlya csörrenve hullott le rólam.

Nem az számít, mid van. Hanem az, hogyan használod.

Egyáltalán nem gondolkoztam, ahogy a közelébe érve egyszerűen ráugrottam az ellenséges ninja hátára. A lendülettől elvesztette az egyensúlyát, és mindketten a földön kötöttünk ki, hosszú métereket bucskázva-csúszva az avaron, de megvolt. Befékeztem magam a kapaszkodó karmokkal, és azonnal előre lendültem, mielőtt egyáltalán megállt volna. Minden más fegyvert lecsatoltam, de a rejtett penge, ami már síkos volt a vértől, az első, ami Anko-senseit is meglepte, ami bőrszíjakkal olvadt egybe az alkarommal, ami nem tiszta, hanem mocskos és aljas és hátulról…

Felém kapott, de elrándultam, mielőtt utolért volna, és a pengével az arca közepébe csaptam. A meleg cseppek felém fröccsentek, a teste öntudatlanul rándult az idegek utolsó parancsa nyomán, és én éreztem a torkom hátulját maró savas nyálat. Mert harcolni rohadtul nem volt szép. Se dicsőséges. És én se vagyok valami hős.

Hanem pajzs és fegyver. Shinobi.

~~~

Yamanaka Inora minden izma riadókészültségbe feszült, ahogy a végtelen lombtengert vizslatta. Inkább érezte, mint látta, ahogy a körülötte álló ANBU őrök is pontosan ugyanolyan néma tébollyal várják, hogy rájuk szakadjon az armageddon. Látta a szeme sarkából a falu irányából feltörő füstcsóvákat, és néhány földöntúli üvöltés ide is elszűrődött, de mindennél erősebben azt a gyomorforgatóan undorító, nyúlós, elemien iszonyú chakrát érezte. Nem volt hülye, és nem volt már gyerek sem, hogy ne ismerje pontosan, kihez tartozik ez a csúszómászó erő, ez a gerinctelen iszonyat. Hányszor emlegették, hogy itt lenne a helye, az egyik csinos, elszeparált cellában…

Érezte a tarkóján végigszántó izzadságcseppet, de nem nyúlt oda letörölni. Semmi sem rezzent, sem a szél, sem az állatok, sem az erdő, és főleg ők maguk nem. Mert itt így ment ez. Néma csendben, egyetlen árulkodó arcizomrándulás nélkül levezényelni a riadót. Mert itt nem lehet szirénával hirdetni a készenléti állapotot, itt nem lehet utasításokat harsogni a folyosó másik oldaláról. Egy törékeny, érzékeny kártyavárat őriztek, egy időzített bombát, ami az első rossz mozdulatra a nyakukba robbant.

És ha kiengedted a szörnyet a ketrecéből, nincs az a vadász, aki visszatuszkolja. Íme hát a Harminchatos Létesítmény egyetlen titka. Semmi emberkísérlet, semmi idióta szóbeszéd, csak a véres és könyörtelen valóság. Holnap és jövő nélküli, torzult elmék börtöne, a védelmi rács az ép és a rothadt között. És ő volt ennek a falnak az őrzője.

És csak a cafatokra tépett hulláján keresztül jutnak be ide.

Hirtelen és nyers chakra, egyből kettő is, éles tempóban közelednek a falu felől, két irányból…

- Inora-san, jönnek.

- Érzem – mormogta vissza a kapuőrnek, és minden porcikája megfeszült, ahogy a keze lassan a magasba emelkedett. A mozdulat nyomán csendes surranással húzódtak az idegek, ahogy tizenöt íj feszítette a nyílvesszőjét irányba. Íjász osztag, a létező legcsendesebb. Mert muszáj észrevétlen…

Az erdőből kirobbant egy alak, de még reagálni sem volt ideje, ahogy máris utána vetült egy másik. Fegyver csörrent, a két ninja a földre zuhant, és a következő pillanatban vége is volt. Vér fröccsent a zöld gyepre, penge fémjén csillant a tűző nap, és vadul hullámzott a vörös spirál a konohai mellény hátán. Inora lassan leengedte a kezét, és a nyomában megannyi nyílvessző pihent meg. Az utolsó utáni pillanatban, mint mindig.

- Szép mentés – dünnyögte az egyik állatmaszk mögé rejtett őr, mire Inora finoman félredöntötte a fejét.

- Az. Lehet, hogy van Rikutónak egy újoncunk.

Halk, egyetértő morajlás, aztán két őr előre lendült takarítani, a sorok visszarendeződtek, ő pedig újra megfeszült, és a lombtenger felé fordította a pillantását. Igen, egy leszedve, de az ostromnak közel sincs vége. És az időzített bomba tovább ketyeg.

Tik-tak.

-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-

A fejezet elején szereplő idézet a Thousand Foot Krutch - War of change című dalából származik, és magyarul nagyjából ennyit tesz:
Beszivárog, akárcsak egy tolvaj az éj leple alatt
Jelzés és figyelmeztetés nélkül
De mi készen állunk, és felkészültünk a harcra
Emeld a kardod, és ne félj.

Ismét itt vagyok, és ahogy ígértem, igyekszem tartani a két hetenkénti frisselést nektek, már kicsit jobban átlátom az életemet. :) Most ráadásul sok-sok egyéb aprósággal is érkezem hozzátok. Elsőként a fejezetben sokat emlegetett Harminchatos Létesítményről hoztam nektek a kiegészítő blogra egy bejegyzést, errefelé tudjátok meglesni, remélem, érdekesnek találjátok majd. (Vagy kicsit túlmagyarázottnak, az is bőven belefér :D)

Emellett pedig rohamosan közeleg a történet második születésnapja, aminek kapcsán egy egész hetes kis ünnepléssel várlak benneteket a sztori facebook oldalán. Még nem késő csatlakozni, lesz itt mindenféle izgi dolog, gyertek, gyertek! :D

Nagyon köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok, tényleg nem tudom elégszer meghálálni ezt nektek. :) Ha van kedvetek, pár szóban mondjátok el, hogy tetszett az aktuális fejezet!